Hogy viszonyulsz egy alkoholistához? Lehet, hogy a te kezed is benne van a lejtőre taszításban? Magasabban állsz a toleranciás IQ-létrán, vagy a gyökér magyar valóságot képviseled?

Megbélyegezve, titkolózásra kényszerítve
A magyar társadalomban (is) az alkoholista szinonimája nagyjából az alávaló, semmirekellő, mocsok, szarházi. Érthető tehát, hogy az alkoholbetegek senkinek nem beszélnek a problémájukról, priuszukat messzemenőkig titkolják. Ez nemcsak amiatt baj, hogy segítséget kérni így szinte lehetetlen, de a szerencsétlen flótás amúgy is terhelt lelke tovább mázsásul: a sötét árnyként rávetülő titokkal csakúgy, mint a bűntudattal, önostorozással, az ön(nem)értékelés skálájának legaljára süllyedésével.

Szaglászik, zsarol az asszony, bezáratással fenyeget a muter
A családban persze nem sokáig lehet elsinkófálni a dolgot, ám legtöbbször az alkoholistának ott is olyan hozzáállásban lesz része, amely csak tovább taszítja a mélybe. Eldugott üvegei után kutatnak, vádló tekintettel és hosszas erkölcsi prédikációkkal veszik elő, fenyegetik, zsarolják, elítélik, lesajnálják, undorodnak tőle, haragszanak rá.
Persze nem könnyű kezelni egy velünk élő alkeszt, baromira nehéz elviselni és helyesen kezelni, de gyakorlatilag nulla a kultúránk ebben (is). Nem ismerjük a betegség mikéntjét, nem olvasunk utána, nem képezzük magunkat e téren, egyszerűen csak megörököljük anyáink, nagyanyáink, dédapáink patáliáit, ítélkezéseit, amit aztán szépen alkalmazunk saját külön bejáratú alkoholistánkkal szemben is.
Persze vannak kivételek, támogató-megértő családi környezetek, a legtöbb sikeres felépülés mögött épp ilyenek állnak. Az alkoholbeteggel szembeni célravezető viselkedési mód tanulható (írunk majd erről is), többek közt ott van az Al-Anon, amely az alkeszek hozzátartozóinak nyújt segítséget, ám tragikusan kevés azok száma, akik igénybe veszik, mi több, egyáltalán tudnak róla.

Amerikában még alkesznek is jobb lenni?
Megvan az, amikor a nyugati filmekben józansági érmét villogtatva vonul be/vissza munkahelyére a gyógyuló alkesz? A tapsvihar, a vállveregetés, a gyűlésekre való időbiztosítás, az örvendő-segítő arcok?
Na, hát Magyarországon próbálnád, maximum annyit kezdhetnél az érméddel, hogy ha fej, holnap pakolsz össze, ha írás, akkor még ma. És ez nem sarkítás: a volt munkahelyemről simán kiebrudalták az illetőt, aki naivul közölte, ő alkoholista, csak épp nem iszik. Előbb csak gyanakodva figyelték, aztán amikor felvetődött, hogy kit léptessenek elő, naná, hogy nem őt, kevéssel később a létszámleépítéskor ő volt az első, akinek mennie kellett. Miközben én akkor még gyakorló gépszíjasként nem egyszer mentem több felessel feltöltekezve dolgozni, és bizony több kollégának is sürgős tennivalója akadt volna egy esetleges szondáztatáskor.
Nem azt mondom, hogy piedesztálra kell valakit emelni csak azért, mert gyógyulni akarásból nem iszik – de ami nálunk van, az katasztrofálisan buta és barbár. Ezzel pedig tovább rontjuk a józanodó alkesz esélyeit: nemcsak a belülről őrlő szégyenérzet, a „nem beszélhetek senkivel őszintén” magánya miatt, hanem a különböző koccintásos alkalmakon való védtelenség miatt is. Csak megsúgom, rólam sem tudják a kollégák, pláne a vezérkar, hogy AA-gyűlésekre pattanok le meló után. Szégyen, de nem az enyém.

Akárhová nézek, piát látok 
Ezeket a megpróbáltatásokat fokozza, hogy lépten-nyomon alkohollal találkozunk. Nemcsak a boltok polcain, de munkahelyi összejöveteleken, szinte minden ünnepen, baráti, családi látogatáson. Az az alkesz is, aki szeretne véget vetni függőségének. Ebből a szempontból jóval nehezebb dolga van, mint a drogosnak, hiszen a kollégákkal nem pertut szívunk, a szülinapi tortát (a legtöbben) nem hasissal sütjük, a húsvéti asztal nem fehér csíkokkal van díszítve, karácsonykor nem tablettákkal öblítjük le az ünnepi ebédet, és az újévet sem egy kollektív szúrással köszöntjük.
Főként erőt próbáló ez a folytonos, mindenütt jelen lévő kísértés úgy, ha a környezet nem tud a betegségről és mindenki agyba-főbe kínálja, „miért nem iszol?” kérdésekkel zaklatja a boldogtalant, aki nem mer inni, de nem inni sem igen mer, mert az feltűnik, és rögtön megjelenik a gyanú, hogy „hú, a Bélának szerintem gondja van a piával! Mindig is sejtettem, hogy nem százas az ipse!”

Kőbunkók vagyunk az alkeszekkel
Mert nemhogy az alkoholisták megítélésében, a velünk élő alkoholbetegekhez való viszonyulásban, a józanodás támogatásában, de még az együtt ivásban is a béka segge alatt van a kultúránk.
Fejlettebb helyeken egyáltalán nem illik megkérdezni, hogy valaki miért nem iszik. Magánügy. Nálunk a „gyógyszert szedsz?”, „mi van, tegnap hosszú volt az éjszaka?”, „az asszony balhézna, mi?”, „anyuci eldádáz?” vagy egyszerűen csak „hülye vagy?” kérdések terrorja mindenalkalmas, és nem egy AA-tag bukott már el azért, mert összeomlott a nógatások, cinkelések alatt egy lakodalmon, keresztelőn vagy csak egy baráti találkozón.
Egyszóval nem könnyű az alkeszok élete, és bizony, a magyar közfelfogás még inkább megnehezíti. Egy alkoholista persze nem azért iszik, mert beletaszítja a családi, munkahelyi, baráti -nagy eséllyel gyökér- hozzáállás. De talán jó lenne elgondolkodni: nincs egy fikarcnyi felelősségünk sem abban, hogy az alkoholbetegek közül olyan kevesen lépnek a gyógyulás útjára?