Mit szoktak csinálni egy AA-gyűlésen?

Az Anonim Alkoholisták összejövetelei egészen másképp zajlanak, mint gondolnád.

Sok alkoholproblémával küzdő ember azért nem ódzkodik az AA-tól, mert téves elképzeléseik vannak arról, hogy milyen is egy-egy ilyen gyűlés, milyen szokásrendszerek jellemzik ezeket az összejöveteleket.

szokásJaj, meglát valaki!
Először is attól tartanak, hogy összefutnak ott egy ismerőssel. Ez ugyan kivédhető azzal, ha egy nem lakóhelyünkön lévő gyűlést célzunk meg, de akár mondhatnánk azt is, hogy csupán hozzátartozónk problémái miatt nézzük meg magunknak a dolgot – már ha kérdezné valaki. (Ugyanis senki nem firtatja, ki miért toppant be az adott gyűlésre). Azonkívül aki ott van, még ha ismerős is, okkal van ott, méghozzá ugyanabból, mint mi magunk, ráadásul a teljes titoktartás égisze alatt. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem szokott megnyugtatni senkit, amíg nem járt ilyen gyűlésen, addig nem érti meg, hogy valóban anonim és valóban sorsközösség ül ilyenkor össze, maximálisan segítő és önsegítő szándékkal. Az első ilyen gyűlésen való részvétel után pedig már csak mosolyog azon, hogy ilyetén aggályai voltak. Amíg azonban ezt nem tapasztaltad meg, és ez tart vissza az AA-tól, vértezd fel magad egy ottlét-ürüggyel (amit, ismétlem, senki nem fog kérdezni, de tudom, hogy megnyugtató a tudat), és keress egy távolabbi AA-pontot.

szokásOtt ilyen vallásos ürgék vannak
A közismert 12 lépéses módszer 1. lépése még nagyjából mindenkinek rendben van (Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált), ám a 2. lépés már sok mindenkit visszariaszt, attól tartván, hogy istenhit nélkül ő eleve ki van zárva a módszert sikerrel alkalmazók köréből. A 2. lépés ugyanis így hangzik: Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket. Nos, az általam megismert (nem csekély számú) AA-tagnak csak töredéke hisz Istenben. El is mondták, hogy kezdetben fogalmuk sem volt, mit kezdenek majd ezzel a 2. lépéssel, aztán megértették, hogy a „hatalmasabb Erő” valóban csak Erőt jelent: a csoport erejét, az összetartás erejét, azt, hogy „izomból” ezt nem lehet megoldani, és az élet egyéb dolgai is éppúgy működnek: erre mondják azt, hogy „minden a fejben dől el”, „valami átkattant az agyamban” stb. Minden fogyni vágyó, cigarettáról leszokni vagy sportra rászokni vágyó ember tudja, hogy a valódi, végleges elhatározás egyszer csak úgy jön. Erőlködik rajta az ember akár hónapokig, hogy úgy igazán változtatni akarjon, de maga az elhatározás nem a folytonos erőlködés eredménye, hanem egyszer csak úgy elömlik rajtunk. Ateista társaim számára a 2. lépés mindössze azt jelenti, hogy elismeri: egyedül nem megy, kell a csoport együttes ereje és a hit: abban, hogy életünk jóra fordulhat. A többi lépésben emlegetett „saját felfogásunk szerinti Isten” is az ő számukra a csoporterő vagy épp a tudatalatti vagy a természet ereje. Ha tehát ez tart vissza, ne tartson, számtalan nem hívő emberrel fogsz ott találkozni, akik sikeresen csinálják végig a programot, mi több, a hívők sem Isten homlokcsókjától várják a józanodást.

szokásNem akarok megszólalni egy csomó ember előtt
Nem is kell. Amikor elkezdődik a gyűlés, elhangzik ugyan a kérdés, hogy van-e olyan, aki először jár gyűlésen. Ha nem akarod, erre sem kell felemelni a praclid, hiszen sok olyan tag van, aki azzal a csoporttal épp először van, de amúgy már sokszor járt más csoportoknál. Magam is hol erre, hol arra a gyűlésre vándorlok el, mindig arra, ami épp számomra jó időpontban van (igaz, ez a fővárosban könnyű), a legtávolabbi kerületektől a lakókörzetemig mindenhol megfordulok.
Ha mégis felemelnéd a kezed, a következő fog történni: megkérdik a keresztnevedet (csupán azt!), megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fordulnak feléd, és megkérdik, akarsz-e pár szót mondani. Ha nem, hát nem, megy tovább a gyűlés a maga medrében. Mindig van 2-3 ember, aki egész végig nem szólal meg, teljesen rendben van, nekik most épp az segít, hogy meghallgatják a többieket. 

szokásFélek, hogy mit fognak szólni arra, amit elmondok
Semmit. Ugyanis alapszabály, hogy senki nem reagál a másik által elmondottakra. A delikvens szót kap, mesél arról, amiről akar, ha épp a szomszéd hangoskodásairól panaszkodik, hát arról, most az nyomja a lelkét, meghallgatjuk. Persze legtöbben a múltjukról, a megpróbáltatásaikról, a programban tett előrelépéseikről vagy épp visszaeséseikről beszélnek, de tényleg, bármiről lehet. (Erre szoktuk mondani, hogy ingyen terapeutára is szert tesz az AA-ban az ember, kibeszélhet magából mindent). Amit elmondasz, arra senki nem reagál, maximum úgy, hogy a te sztoridról eszedbe jut a sajátja. Ez szabály, amit mindenki maradék nélkül betart, még ha furcsának is tűnhet, hogy nem szólunk hozzá ahhoz, amit a másik mondott. De nem az, mert így mindenki szabadon mer beszélni bármiről, és ha valami olyan hangzott el, amiről szívesen beszélgetnél a másikkal, hát gyűlés után odamész hozzá, ennyi. Viszont megdöbbentően nagy ereje van annak, hogy belátást nyersz mások pokoljárásaiba. Vagy hasonló lesz a tiédhez vagy még durvább, de egyet meg fogsz érteni belőle: nem vagy egyedül. És ez rendkívül fontos a felépülés szempontjából!

szokásNő vagyok, ki fognak nézni onnan
A nők leginkább zugivók, hiszen a társadalom egészen más elvárásokkal fordul feléjük (ennek igazságosságát most ne firtassuk), ezért el sem hinnénk, hány nő küzd alkoholproblémákkal. Sokan. A gyűléseken is.

El sem bírom képzelni, hogy szokott ez az egész zajlani
Hát így. Megkérdezzük, van-e új tag és van-e valaki, aki új lépcsőfokot lépett (mondjuk, megkapja az 1 hónapos érmét). A csoport vezetője (szintén ex-alkoholista) olvas valami gondolatébresztőt egy-egy AA-szakirodalomból, majd a jelentkezők elmondják az elmondottakkal kapcsolatos (vagy nem kapcsolatos) meglátásaikat. És ez így megy a gyűlés végéig, szót kér, aki valamit megosztana a többiekkel, akár a macskája betegségét, akár a múlt heti megbotlását (és ha ilyen van, ha valaki mégis megszegte a fogadalmát, és mocskosul berúgott két napja, egyszerűen csak az örömmel fog találkozni, az örömmel, hogy ott van újra, köztünk és küzd tovább. Egyszer egy sárgaföldön fekvő ember zuhant be szó szerint az ajtón, na nem, mert AA-ra akart volna jönni, hanem mert a szomszéd lakásban lakott. Olyan empátiával, „gyere inkább közénk”-szelíd kérlelésekkel (nem térítéssel!) sehol máshol nem találkoztam. Letörölgettük a hányástól, kávét főztünk neki, leporoltuk a ruháját, mindezt azzal a reménytelenséggel a lelkünkben, hogy tudtuk, soha többé nem látjuk.) Miután már elfogytak a mondanivalók, a gyűlést a vezető bezárja egy közös „gyertek vissza!” felkiáltással, majd ki-ki megy útjára vagy leáll beszélgetni ezzel-azzal.

szokásHogy lesz mentorom?
Az első gyűléseken még nem választ az ember „mentor”-t, aki később a legfontosabb segítő lesz a leszokásnál. Felméred a csoportokat, elmész többféle gyűlésre, többféle csoporthoz is, ha a lakóhelyed ezt lehetővé teszi, majd kiválasztod azokat az embereket, akikkel kapcsolatban a legnagyobb bizalmat érzed (azonos neműt, hogy véletlenül se essünk bele a „segít, tehát ő több nekem barátnál” csapdájába), és megkérded, lenne-e a mentorod. Nyilván tapasztaltabb, régóta tiszta embert érdemes választani, aki a leghatékonyabban tud segíteni – senki nem fogja visszautasítani a mentori szerepet, maximum ajánl valakit maga helyett, ha túl sok mentoráltja van vagy épp nincs abban az élethelyzetben. És hogy miben segít a mentor? Mindenben. Nemcsak abban, ha épp rádjön az ihatnék. A gyűléseken túl is találkozik veled, ha igényled, bármikor és bármeddig meghallgat, segít a lépésekben, egyszóval „pszichológusod” lesz, aki mindig ott van, ahol és amikor szükséged van rá. De ez sem kötelező, vagy választ az ember magának mentort, vagy nem, egymásról nem is tudjuk sokszor, hogy van-e egyáltalán mentora, hisz nem mindig kerül ez szóba. 

Mennyibe kerül mindez?
Semennyibe. Szoktunk ugyan 1-200 Ft-ot beadni, hogy legyen kávé, ropi, ásványvíz, de csak aki akar és tud. Egyébként nyilván teljesen ingyenes az egész.

Semmi olyannal nem fogsz tehát találkozni, ami kínos, ami számodra nehezen vállalható. Csak empátiával, szeretetteljes fogadtatással, ítélkezés-mentességgel és őszinte segítő szándékkal. És hogy ez egy alkoholbeteg életében milyen ritka, azt minden sorstárs tudja. Úgy kell, mint egy falat kenyér, amire igazán csak akkor döbbensz rá, ha egyszer eljössz egy ilyen gyűlésre.

5 Tovább

A fűre nem lehet rászokni. Vagy de?

Alkoholista karrierem csúcspontját éltem, amikor úgy döntöttem, hogy átigazolok a drogosok világába, és a marihuána (nem is annyira vad-) hajtásait szopogatom inkább a vodka helyett. Maga a (jó, tudom: hülye) döntés hátterében az akkori barátnőm állt, akinek úgy lógott a joya a szájából, mint a légzőkészülék, rángattam is kifelé, míg fel nem ágaskodott benne az igazságérzet, hogy jóvan, ő „zöldes csajszi”, de én meg mi jogon prédikálok a magam több liter! vodkájával a gyomromban. Ennek igazát azért nem volt nehéz belátni, így nemcsak befogtam a pofám, de bele is toltam a mariskát, hadd lám, mire fel ez a nagy szerelem.

szokásHát kezdetben nem derült rá fény, az biztos, lévén, hogy amit adott, azt bár ne adta volna. A barátnőm helyre kis gandzsa-bagázsa körében elpöfékelt cigaretták hatására a társaság már nem is tűnt olyan barátságosnak, vonultam ki velük befüstözve a Szigetre, ültünk a metrón, néztem őket és rettegtem mindegyiküktől. Hogy mi a fenét keresek én köztük és mi a jóistent művelek már megint. Az első spanglik telenyomták paramanókkal a világomat, ott vihorásztak a szobámban, az utcán, a tereken, és nem volt szabadulás tőlük.

Valahogy úgy voltam vele, mint a sima cigivel, izmoznom kellett, hogy rászokjak, és gyúrtam is rendesen. Volt persze motiváció bőven: a csajom fellegekig bírt szárnyalni a slukkoktól, akárhány vodka után is én voltam a józanabb, szedegettem össze fesztiválok sátraiból, kricsmik pultjai alól, aluljárók beugróiból. Közben ki-kilengtem vodkás alapállásaimból, beültem közéjük és szívogattam Mariska zöld csöcsét, hátha engem is úgy talál a hajnal, hogy a zebracsíkok mindegyikén a Hülye Járások Minisztériumának legújabb szerzeményeit mutatom be a saját legnagyobb derültségemre.

szokásIlyen vigasságokban nem volt részem, kaptam helyette hallucinációkat, szorongásokat és halálfélelmeket, csak hogy jó legyen nekem. A mai napig nem tudom, hogy valami más is volt-e az akkor szerzett anyagokban vagy egyszerűen csak az amatőrök megmérettetéseit éltem-e át, mindenesetre soha később olyan durva élményeim nem voltak, mint akkoriban. Volt úgy, hogy kinyílt a tér, amiben pöfékeltünk, és a retró-szocfotelekből báltermi vörös posztós ülőkék lettek, hogy az Oktogonon órákig körbe-körbejártam, nem találván a körútra kivezető mezsgyét vagy hogy a házibuli hátsó szobájában remegtem a matracon, hidegrázással, verejtékezéssel, a „na, most van végem” egyetértő idegrángásában.

szokásMiközben a többiek meg boldog bódulásokban ünnepelték a leszívott slukkokat, tudtam, csak én vagyok ilyen töketlen, ez mindenki másnak bejön. Úgy egy évnyi kínlódás után elraktároztam pár adagot a csajom készletéből, megvártam, míg összecuccol a vonatútra, és ahogy kitette a lábát, nekiálltam sodorgatni, ment a kukába egyik a másik után, de végre sikerült összehoznom egy cigarettának kinéző valamit, amit kis magányomban, végre távol mindenkitől, kifejezetten kísérletképpen el is pattintottam. Akkor jöttem rá, hogy ez volt a baj, az, hogy másokkal próbáltam bekukkantani Mariska szoknyája alá, mert így, tőlük távol nagyon is csodás kilátás nyílt arra a másik világra. Idült vigyorral az arcomon örök és feltétlen hívévé szegődtem a füves álmoknak, s bár először vodkával váltogattam, hamarosan megértettem, hogy nem szabad, két, ellentétes pólusát adják a devianciának, keverve csak alvásba döntenek, nincs sok értelme.

Időközben a szabadúszó létformámba beköszöntött az első igazi munkahely, és hamar megtapasztaltam, hogy nem ildomos péterpál barátommal felfegyverkezve beülni a reggeli értekezletekre. Helyette ott volt a dzsoint, amit egyre ügyesebb ujjakkal tekergettem a cég előtti eldugott kis téren, hogy aztán briliáns ötletekkel, ütős poénokkal és világszeretettel eltelt lélekkel emeljem a mítingek fényét. Eközben persze lassan feltárult előttem a fű minden előnye: a legfontosabb ugye a másnap-nélküliség, de az sem volt hanyagolandó, hogy viszonylag kevésszer csinál hülyét magából az ember bezöldezetten, se alkoholos lehelet, se látványos tántorgás, ez az én szerem!

szokásLe is cseréltem annak rendje-módja szerint, ám míg a vodkát kiművelt gépszíjas alkeszhez méltóan csak időszakosan nyomtam, akkor viszont nagyon, a marihuána már egész más téma volt: eleinte „csak” naponta egyszer-kétszer fogyasztottam, munka előtt és után, hamarosan rögtön a kávéhoz kettőt nyomtam el, és napközben is rájártam, nem is kevésszer.

Az első koppanás akkor jött, amikor nem gondoskodtam utánpótlásról, és a reggel üres füveszsacsival köszöntött rám. Nem sokáig köszöngethetett, mert azonmód vágtattam a kocsmába, hogy Mariska híján Péterpállal randevúzzak, majd, ahogy az lenni szokott, egy hetes masszív ivás után fetrengjek a másnaposságtól csatakos ágyban. Nagy nehezen kikúráltam magam és eltántorogtam a dílerig, betározni az élet- és alkeszmentő finomságból.

Nos, hogy ez hányszor ismétlődött meg, nem tudom, de épp elégszer ahhoz, hogy rájöjjek: ha nincs fű, úgy kétségbeesek, hogy meg sem állok az első kricsmiig. Eltűntek a tiszta napok az életemből, maradt a fű vagy alkohol alapállás. Mindezt persze úgy, hogy nem szenvedtem elvonási tünetektől, amikor kifogytam a zöldből, nem volt semmiféle fizikai, még csak pszichés tünet sem. Egyszerűen kellett, vagy az egyik vagy a másik, többé nem bírtam már józan lenni, mint a régi „szép” időkben, amikor két berúgás között több hétig is emberi formám volt.
Arról nem is szólva, hogy mennyivel keményebb volt számomra az alkohollal való szakítás így, hogy a másik démonnal is küzdeni kellett. Szóval hogy a fűre nem lehet rászokni? Vagy csak ha pszichés tüneteket okoz a hiánya? Egy nagy frászt.

6 Tovább

Azért ittam, hogy ne legyek másnapos. Kezdetben.

A legjobb gyógyír egy feles 
Nem is tudom, hogy kezdődött, ahogy valószínűleg még jó pár alkeszcimbora nem tudja tetten érni azt a pillanatot, amikor egyszerű ivós emberből alkoholbeteggé küzdötte fel magát. Mindig is a "ne legyél másnapos, maradj részeg"legyél elv híve voltam, egy-egy átmulatott éjszaka után a másnap reggel rendszerint a kocsmapultnál talált, ahol fintorral az arcomon, háborgó nyelőcsővel és gyomorral, de legurítottam az első felest, még mielőtt feljönne a Nap, a szó mindenféle értelmében.

másnapMunkába csak piásan, szépen
Helyre kis kocsmacsapatunknak az egyetemi koleszbeli lét egyik legnagyobb kihívása éppen az volt, hogy találjon olyan embertelenül korán nyitó söntést, amilyen korán felver minket az álomból az alkoholhiány. (Sosem értettem, miért nem orrontotta meg ezt az üzleti lehetőséget senki akkoriban a kisvárosban). Később, a társadalom dolgozó tagjaként ez már nem volt gond, akkor már egyenesen a kricsmiből pottyantam a reggeli munkaértekezletre, ahol az elfogyasztott duplavodkáknak köszönhetően ezerszer jobb fej voltam, szellemileg brillíroztam, úgy összességében véve szárnyaltam egész valómban, hogy aztán az egész napot valami kellemes zsongító lebegésben töltsem.

A reggeli részegség valami egészen más 
Egyszóval híja nem volt az aranyelvnek, remek kis szokás ez, kutyaharapást szőrivel, ha lehet, az utolsó szálig. Nemcsak gyógyír volt a másnaposságra, de a legremekebb időtöltés is. Aki kezdte már ivással a napot, tudja, hogy milyen utánozhatatlan fílingje van a korai részegségnek: ahogy a legelső korty végigszáguld a testeden, akár a gyertya kanóca, kigyújtja minden érzékedet, a világ egyszerre olyan más lesz, otthonos és szeretnivaló, a meghatottság könnyeivel figyelsz egy botorkáló öreget, szóba elegyedsz egy másikkal és délre már országos cimborák vagytok, elmeséled az életed a pultoslánynak, akit amúgy azonmód feleségül vennél, és valami különös kapocs fűz össze minden, szintén alkoholos befolyásoltság alatt álló személlyel, velük alkotod a magatok titkos, összekacsintós kis közösségét akik több méterrel a valódi társadalom felett lebegve valami egészen másban élnek. Aznap már nem leszel részeg, mert az vagy már tegnap óta, bármennyit iszol, mindenkit csak asztal alá, már éjfél körül hazaérsz, és a következő napon már csak délután rúgsz be, visszaáll minden a rendes kerékvágásba – egészen a következő nagy ereszd-el-a-hajamig, amikor újra kezdődik elölről az egész.

másnapHirtelen minden átfordult az ellenkezőjébe
Hogy mikor változott meg mindez, és lett belőle harmadik, negyedik, ötödik és tizedik napon is több üveg vodkával leöblített ébredés (feleségem már onnan tudta, hogy megint elkapott a gépszíj, ha reggel nem kapcsoltam be a kávéfőzőt), szellemi brillírozás helyett észrevehető nyelvbotlásokkal előadott baromság, jobb fejség helyett egy valahavolt emberi lény szánnivaló, de azzal együtt is taszító árnyéka, azt nem tudom. Egyszer csak, ahogy azt szokta, a vodka addig keblemen dédelgetett, átlátszó kígyója belémmart, és nem engedett el többé.

másnapHogy hihettem el, hogy ezúttal nem lesz gond? 
Illetve igen, cselként. Azért, hogy elhiggyem, megkaphatom még a hajnali részegségek páratlan mámorát, azért, hogy megtörje bennem az elhatározást, végzek vele. Hiába történt meg újra és újra, hogy a másnapi ráivás tántorgó, útszéli alakká tett, egyszer-egyszer ha a régi adományokat már nem is adta vissza, legalább orvosolta a kínzó macskajajt, s ügyesen leépítettem a poharazgatást, hogy visszatérhessek a józan hétköznapokba. Ez az egy-két alkalom elég volt hozzá, hogy elhiggyem, talán most is így lesz, talán nem iszom délutánra véglénnyé magam. Persze, hogy azzá ittam, addig, míg a renomém romokban nem hevert, amíg én magam abban nem hevertem már, és be nem láttam végre, hogy segítségre van szükségem.

Értsd meg, hogy vége van 
Úgyhogy kedves, szintén ezen aranyelv okán másnap pohárral ébredő embertársaim, kérlek, vigyázzatok, egyszerűen nem lehet tudni, mikor billen át az egész egy vállalhatatlan létformába és kegyetlen betegségbe. Ti pedig, sorstársaim, akiket ugyanígy hiteget és hálóz be az alkohol, kérlek, értsétek meg: vége. Vége a gyönyörű hajnali mámoroknak, vége az alkoholos szellemi csillogásnak, a világ felett átlebegett másnapoknak. Elvesztettük, örökre. Ezentúl már csak bánt a pohár, mindent, amit adott, kamatostul veszi vissza, viszi magával az életedet. Ilyen a pia-céda kegyetlen természete, mindent ad, hogy az övé légy, és aztán mindent elvehessen tőled. Ha megtörtént már, hogy a magasba emelés helyett a mélybe taszított, meg fog történni újra és újra. Barátod helyett az ellenséged lett, a tiéd és mindenkié, akinek fontos vagy. Ne higgy annak, amit a szemed előtt lebegtet, fogadd el, hogy végérvényesen vége a múltbéli hangulatoknak, ha iszol, ha nem. Nem kapod vissza többé adományszóró két kezét, most már fojt azokkal, amíg az utolsó szuszt is ki nem szorítja belőled. Ne hagyd neki!

2 Tovább

Az alkoholizmusnak vannak titkos jelei

Büszke voltam rá, hogy vizet iszom
 

Csak te ismered a jelet, ami megmondja: öreg, alkesz vagy
Sokszor a környezet előbb tudja, hogy az illető alkoholbeteg, mint maga az érintett, sokszor épp fordítva, a delikvens gondosan titkolja, hogy függőségéhez képest a köldökzsinór távoli rokoni kötelék. Mindkét esetben vannak azonban ún, titkos jelek, amelyek meglepően, hirtelen törnek elő, és egyértelműen jelzik: öreg, alkesz vagy. Még akkor is, ha mélyen legbelül tisztában van ezzel az ember, nagyot tud ütni. Ha tudjuk magunkról, akkor azért, mert valahogy sose gondoljuk, hogy tényleg ennyire súlyos a helyzet, ha meg nem, hát azért, mert vagy felnyitja a szemünk vagy jókorát ránt a fejünkön, egész a homok legaljáig. Az AA-üléseken sokat beszélünk ezekről a jelekről, és kivétel nélkül mindenkinek voltak. Nekem kettő is nagyon emlékezetes marad – és mindkettő érdekes módon épp absztinencia közben lepett meg.

vízsprint

Beálltam a sorba
Az első falrengető ötletem a leszokásra ugye a szer-csere volt, amelynek értelmében a vodkát felváltotta a füves cigi, így aztán új munkahelyemre kellemes betépettségben lebegtem be. Teljes váltás volt: szabadú(i)szó karrierem és az általános munkakötelezettség iránti mély undorom és megvetésem feladva szerződést kötöttem és egy reklámcég munkatársa lettem, 10-től 18-ig tartó munkaidővel, öltönyös urakkal, kosztümös hölgyekkel, csillogó autókkal érkező, bioöko-éttermekben mítingező újhullámos bagázzsal. Én, a kocsmák mélyén világmegváltó, bkv-val bliccelgető, láncdohányos bölcsészfazon.

vízsprint

Dicsekedtem a vízivással 
Helyrekaptam hát magam, a vodkát úgyis leváltottam már hetek óta fűre, öltözködtem, képmutattam egy jókorát, és elkezdtem hivatalos reklámszakemberként tevékenykedni. Már jó pár napja ott voltam, és bezártságérzésem folytán szorgalmasan járkáltam ki cigizni, a konyhába kávézni és vizet inni. Tudjátok, azt a tisztított fajtát a céges gépből. Olykor üdítőt, gyümölcslevet. Kezdetben nem tudtam, mi az a hülye érzés magammal szemben, amikor a konyhában vagyok. De egyszer leesett: rajtakaptam magam, ahogy körbenézek minden víz- vagy üdítő-öntésnél. Hogy lát-e valaki. Basszus, büszke voltam! Veszettül büszke voltam magamra, hogy lám, én vizet, üdítőt iszok. Ügyes kisfiú. Normális ember. És akkor már tudtam, hogy nagy a baj.

vízsprint

Kedves ismerős a boltban 
A másik egy boltban történt. Egy olyan boltban, ahol sosem jártam azelőtt, és ahová valami kajáért ugrottam be útközben. Megvettem, és amikor kijöttem, az a fura érzésem támadt, hogy volt bent valaki ismerős. Gondolatban végigzongoráztam az arcokat. A nő a kenyeres pultnál? Nem. Az öreg előttem a sorban? Nem. A pénztáros srác? Nem. És akkor rájöttem: a srác felett a pulton a vodkás üvegek, a kedvenc márkám. Már hónapok óta nem ittam. Azok a vodkás üvegek mégis az otthonosság, az ismerősség érzését keltették. Kitaláljátok a végét? Még aznap lementem egy másik boltba és vettem egy kis üveg vodkát, csak egyetlenegyet és csak kétdeciset. Egy félóra múlva meg az összes többit.

vízsprint

Okés, hogy leteszed a poharat, csak nem elég 
Ma már tudom, hogy hogyan kezeljem ezeket az érzéseket. Ezért nem elég csak letenni a poharat – az emberben olyan mély nyomok vannak (arról nem is beszélve, hogy a személyiségben miféle torzulások következtek be), amelyek örökké veszélyt jelentenek. Egyesek szerint nincs is gyógyult alkoholista, csak van, aki nem él annyi ideig, hogy bekövetkezzen a megbotlás. Az AA nekem kell és kelleni is fog mindig, hogy józan tudjak maradni. Meghallgatni a többieket, megbeszélni saját pokoljárásunkat, rácsodálkozni a közös elemekre. Folyamatosan kezelni a betegséget, még akkor is, ha nem tűnik kezelésnek, hisz csak beszélgetünk, egymás közt, hasonszőrűek között, őszintén és tabuk nélkül. És tanulni egymástól. Mert rengeteget lehet. Nem, nem vagyok apostola az AA-nak, nem vagyok térítő, de minden, ugyanezzel a gonddal küszködő társamnak ez az első mondandóm: haver, gyere el. Gyere, legalább egyszer, és úgy fogod érezni, hogy vissza akarsz jönni. Ha vissza is jössz, akkor pedig félig meg vagy mentve. Mert nemcsak kiküszködni lehet magad a gödörből, de meg is lehet mentődni. Csak hallgass a jeleidre, ismerd fel, hogy baj van, ez a legelső. A második meg legyen az, hogy segítséget kérsz, mert bármennyire is utálod magad, neked is jár, és hidd el, lebecsülöd az erejét. 

32 Tovább

Orbitális baromságokat csináltam részegen 

Az italról való leszokáshoz kell egy mélypont, amikor olyan szinten lealjasulsz, hogy minden jobbnak tűnik, mint ami van: még az is, hogy leteszed a poharat. Addig azonban lehet, hogy többször is azt hiszed: na, ez volt az. Én jó párba belefutottam, és minden alkalommal azt gondoltam, soha többé egy kortyot se. És mindig mélységesen hittem is benne. 

Tanár, és iszik?!
Sosem felejtem el, 2008. november 4-e volt. A mélypont, amiről kiderült, hogy csak én hittem annak. Köztiszteletben álló ember lévén (akkoriban egy középiskolában tanítottam), végképp nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki is tudomást szerezzen az alkoholproblémámról. Hát november 4-én sikerült. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, aki akkor látott. A legnagyobb fájdalom mégsem ez volt: azt kívántam, bár az egész világ értesült volna róla, egyetlen ember kivételével. Mindent megadtam volna (és megadnék ma is) azért, ha a gyerekem előtt rejtve maradt volna. De nem maradt.

Azt hittem, vége, pedig csak két ivás közt voltam
Az a nap a sokadik visszaesésem volt. Tulajdonképp nem is tartom visszaesésnek ezeket a gyalázatokat, hiszen gépszíjas alkoholista vagyok, így egy-egy ivászat között képes voltam hónapokat is kihagyni. Mégis, a november 4 előtti berúgás, mások előtti leszereplés elhitette velem, hogy most aztán vége. Úgy számoltam a napokat, heteket utána, mint aki már józan időszakát tölti. Pedig csak két ivás közt voltam. Az elsőnél baráti társaságban sikerült aljas szintet megütnöm, ami után menetrendszerűen jött a másnapi piával ébredés, beteget jelentés, egész napos vedelés, éjszakai szorongásroham. Pár nap múlva ki is jöttem belőle, de mert egy-két barátom látott illumináltan, rohadtul szégyelltem magam és elhatároztam, hogy mások előtt(!) többé nem iszom, mert már kezd kiderülni, hogy gondjaim vannak a piával.

Apa, feküdj le 
De jött november 4-e és vele egy munkatárs-búcsúztató. A kolléga, aki más, lakóhelyéhez közelebbi iskolában kapott állást, jó barátom is volt egyben. Muszáj volt elmennem, és tudtam, koccintások lesznek, és nekem nem szabad innom. Eleinte még el is hittem, hogy meg tudom majd állni, szövögettem magamban a hazugságokat, gyógyszert vettem be, nem ihatok rá stb. A kollégák páleszt töltöttek, és már csak azt vettem észre, hogy elvettem a magam poharát. Persze utána még jó néhányat. A többiek már rég rántott húsoztak, míg én ételre se bírtam nézni, csak döntöttem magamba a feleseket. Az este csúfos véget ért: én, akin egész az elmúlt baráti találkozós esetig szinte soha nem látszott, hogy ivott, botladozó nyelvvel és térddel indultam haza. Idejében, mert többen szánakozva nézték, ahogy neki-nekimegyek az asztalnak, hülyeségeket beszélek, nyakába borulok boldog-boldogtalannak, dalra és sírásra fakadok, elzúgok minden búcsúölelésnél. És ami ennél is rosszabb volt: a gyerekem még nem aludt, amikor hazaértem. Ébren volt, és csak ennyit mondott szomorúan: Apa, feküdj le. Mondat még így nem bántott, és nem is fog, kettétépett valamit bennem, és ez örökre így is marad.

Orbitális baromságokat csináltam részegen 
Másnap úgy ébredtem fel, hogy apránként derengeni kezdett minden. Leégett a pofámról a bőr, amikor felrémlett, hogy az igazgatót duettbe vonszoltam, a töritanárnak tangólépéseket botorkáltam elő, az iskolatitkárt agyoncsókolgattam. Nem volt mit tenni, be kellett mennem dolgozni. Így, szégyenekkel, leleplezett titkokkal, világossá vált alkoholizmusommal. Bementem. Hazudoztam összevissza, elejtettem néhány utalást a lezuhanó cukorszintemről, táncra perdültem, mintha ez természetemhez tartozna, szóval szépítettem, amit lehet (legalábbis azt hittem, mert mindez egy röhejes ámokfutás volt, amit mindenki átlátott, csak én nem). És akkor úgy éreztem: most már tényleg itt a vég, a mélypont, nincs tovább, ekkora szégyen, a munkatársak előtti leégés már elég pofon kell, hogy legyen, igen, végre abbahagyom az ivást.

Pia nélkül profi voltam
De nem így lett. Mint mondtam, november 4-e volt, és én mélypontnak hittem, ami után minden megváltozik. Büszke voltam rá, hogy nem iszok, látványosan öntögettem magamnak a narancsleveket, mélyen az emberek szemébe néztem, képben voltam minden problémával kapcsolatban, a legprecízebb tanár, a legodaadóbb pedagógus voltam. 6 hétig. És hogy akkor mi történt, azt ma sem tudom megmagyarázni. Minden tökéletesen működött, de marha sokat dolgoztam. Karácsonyi műsorra próbáltam, iskolacikkeket írtam, több órás lelkizős beszélgetéseket bonyolítottam a diákokkal, adminisztráltam, feladatlapokat szerkesztettem ésatöbbi. Magam sem értettem, hogy bírom idővel-energiával, de boldog voltam, lám, pia nélkül milyen odafigyelő, hatékony vagyok, hogy pörgök, hogy szórom a személyiségemben rejlő adományokat, amiket valahogy megkaptam, és amiket továbbítanom lehet és muszáj. Ha eszembe jutott a pia, csak úgy: még mit nem! Hogy kábult legyek, nemtörődöm, ne legyek birtokában képességeimnek? Soha többé!

Valami benyomta a gombot, és már csak a felest láttam
És hogy eztán mindezzel mi lett? Fogalmam sincs róla. Túlterheltem magam, elfáradtam, szétcsúsztam? Nem tudom. A nap úgy telt, mint a többi, tanítottam, szakkört vezettem, kollégákkal beszélgettem, és ez utóbbi alatt többször is felrémlett egy feles vágyképe, de jó is lenne koccintani, meginni. Lövésem sincs, miért, ugyanezekkel a kollégákkal ugyanezen témákról beszéltünk mindig is, pia nélkül, nem tudom, mi nyomta be bennem a gombot. Persze azonmód rendre is intettem magam, megráztam a fejem, soha többé vodka, beszélgettem tovább. 

Már tudtam, hogy el vagyok bukva
Aztán elindultam a gyerekemért az óvodába, és már tudtam, hogy útközben be fogok térni egy üveg vodkáért. Kezdetben küzdöttem a gondolat ellen, mantráztam, énekeltem, még imádságot is mondtam, de titkon, belül már jól tudtam, hogy el vagyok bukva. Így is lett, be is mentem, meg is vettem, még menet közben kitekertem a nyakát, meg is húztam. Mi a fenéért kellett? Ha keresztre feszítenek, se tudom, nem tudtam már akkor se, ámulva néztem magam, hogy már megint mi történik.

A pia direkt hagy néhány kiskaput, hogy elhitesse veled: meg lehet úszni a bajt 
És nemcsak meghúztam az üveget, de el is hittem, hogy csak ma este. Már megint és persze újra ugyanazt. Mintha nem bizonyosodott volna be minden egyes alkalommal, hogy nincs „csak ma este”. Hogy folytatás van, lerészegedés van, másnapi itallal ébredés van. Mert valóban nem bizonyosodott be: akadt ugyanis száz közül egy-két ivászat, amikor tényleg csak aznap, tényleg mértékkel. És épp ez az alkoholizmus ravasz, álnok mézesmadzaga, mert hátha megint ez a kivételes alkalom lesz.

A valódi mélypont csak évekkel később jött el 
Hát -ki hitte volna- nem az lett. Aznap még két (félliteres) üveggel vettem, éjszaka mindkettőt kivégeztem. Aludtam vagy két órát, az ébresztőcsengésre iszonyú fejfájással, gyomorliftezéssel keltem. Azt hazudtam, elfogyott a cigim, és azonmód megcéloztam a kisboltot, mondván, csak egy kétdecis kell, azzal rendbe hozom magam, mehetek is dolgozni. A kétdecisből félliteres lett, majd még egy és még egy, és egy telefon, hogy gyomorrontásom van. Aznap nem mentem be, és másnap se, és azután se. Mindezt december elején, amikor is végletekig meg voltam győződve, hogy előző hónapban engem is megtalált a mélypont, az a bizonyos, ami után egész hátralévő életemben egy kortyot se. Ám az csak évekkel később jött el. Ha nem történik meg, ha nem rúgok be botrányosan két évvel később a lányom születésnapján, és ha nem járok el rendszeresen, kezdetben szinte naponta az Anonim Alkoholistákhoz, nem tudom, mi lenne velem. Illetve igen: nem írnám ezt a posztot, mert vodkamámorban fetrengenék. Már ha egyáltalán élnék még. 

4 Tovább
«
123

vodkaatag

blogavatar

Minden, amit tudok az alkoholizmusról. És sajnos az több, mint amennyit bármikor is tudni szerettem volna.

Utolsó kommentek