vodkaatag

A legjobb gyógyír egy feles 
Nem is tudom, hogy kezdődött, ahogy valószínűleg még jó pár alkeszcimbora nem tudja tetten érni azt a pillanatot, amikor egyszerű ivós emberből alkoholbeteggé küzdötte fel magát. Mindig is a "ne legyél másnapos, maradj részeg"legyél elv híve voltam, egy-egy átmulatott éjszaka után a másnap reggel rendszerint a kocsmapultnál talált, ahol fintorral az arcomon, háborgó nyelőcsővel és gyomorral, de legurítottam az első felest, még mielőtt feljönne a Nap, a szó mindenféle értelmében.

Munkába csak piásan, szépen
​Helyre kis kocsmacsapatunknak az egyetemi koleszbeli lét egyik legnagyobb kihívása éppen az volt, hogy találjon olyan embertelenül korán nyitó söntést, amilyen korán felver minket az álomból az alkoholhiány. (Sosem értettem, miért nem orrontotta meg ezt az üzleti lehetőséget senki akkoriban a kisvárosban). Később, a társadalom dolgozó tagjaként ez már nem volt gond, akkor már egyenesen a kricsmiből pottyantam a reggeli munkaértekezletre, ahol az elfogyasztott duplavodkáknak köszönhetően ezerszer jobb fej voltam, szellemileg brillíroztam, úgy összességében véve szárnyaltam egész valómban, hogy aztán az egész napot valami kellemes zsongító lebegésben töltsem.

A reggeli részegség valami egészen más 
Egyszóval híja nem volt az aranyelvnek, remek kis szokás ez, kutyaharapást szőrivel, ha lehet, az utolsó szálig. Nemcsak gyógyír volt a másnaposságra, de a legremekebb időtöltés is. Aki kezdte már ivással a napot, tudja, hogy milyen utánozhatatlan fílingje van a korai részegségnek: ahogy a legelső korty végigszáguld a testeden, akár a gyertya kanóca, kigyújtja minden érzékedet, a világ egyszerre olyan más lesz, otthonos és szeretnivaló, a meghatottság könnyeivel figyelsz egy botorkáló öreget, szóba elegyedsz egy másikkal és délre már országos cimborák vagytok, elmeséled az életed a pultoslánynak, akit amúgy azonmód feleségül vennél, és valami különös kapocs fűz össze minden, szintén alkoholos befolyásoltság alatt álló személlyel, velük alkotod a magatok titkos, összekacsintós kis közösségét akik több méterrel a valódi társadalom felett lebegve valami egészen másban élnek. Aznap már nem leszel részeg, mert az vagy már tegnap óta, bármennyit iszol, mindenkit csak asztal alá, már éjfél körül hazaérsz, és a következő napon már csak délután rúgsz be, visszaáll minden a rendes kerékvágásba – egészen a következő nagy ereszd-el-a-hajamig, amikor újra kezdődik elölről az egész.

Hirtelen minden átfordult az ellenkezőjébe
Hogy mikor változott meg mindez, és lett belőle harmadik, negyedik, ötödik és tizedik napon is több üveg vodkával leöblített ébredés (feleségem már onnan tudta, hogy megint elkapott a gépszíj, ha reggel nem kapcsoltam be a kávéfőzőt), szellemi brillírozás helyett észrevehető nyelvbotlásokkal előadott baromság, jobb fejség helyett egy valahavolt emberi lény szánnivaló, de azzal együtt is taszító árnyéka, azt nem tudom. Egyszer csak, ahogy azt szokta, a vodka addig keblemen dédelgetett, átlátszó kígyója belémmart, és nem engedett el többé.

Hogy hihettem el, hogy ezúttal nem lesz gond? 
Illetve igen, cselként. Azért, hogy elhiggyem, megkaphatom még a hajnali részegségek páratlan mámorát, azért, hogy megtörje bennem az elhatározást, végzek vele. Hiába történt meg újra és újra, hogy a másnapi ráivás tántorgó, útszéli alakká tett, egyszer-egyszer ha a régi adományokat már nem is adta vissza, legalább orvosolta a kínzó macskajajt, s ügyesen leépítettem a poharazgatást, hogy visszatérhessek a józan hétköznapokba. Ez az egy-két alkalom elég volt hozzá, hogy elhiggyem, talán most is így lesz, talán nem iszom délutánra véglénnyé magam. Persze, hogy azzá ittam, addig, míg a renomém romokban nem hevert, amíg én magam abban nem hevertem már, és be nem láttam végre, hogy segítségre van szükségem.

Értsd meg, hogy vége van 
Úgyhogy kedves, szintén ezen aranyelv okán másnap pohárral ébredő embertársaim, kérlek, vigyázzatok, egyszerűen nem lehet tudni, mikor billen át az egész egy vállalhatatlan létformába és kegyetlen betegségbe. Ti pedig, sorstársaim, akiket ugyanígy hiteget és hálóz be az alkohol, kérlek, értsétek meg: vége. Vége a gyönyörű hajnali mámoroknak, vége az alkoholos szellemi csillogásnak, a világ felett átlebegett másnapoknak. Elvesztettük, örökre. Ezentúl már csak bánt a pohár, mindent, amit adott, kamatostul veszi vissza, viszi magával az életedet. Ilyen a pia-céda kegyetlen természete, mindent ad, hogy az övé légy, és aztán mindent elvehessen tőled. Ha megtörtént már, hogy a magasba emelés helyett a mélybe taszított, meg fog történni újra és újra. Barátod helyett az ellenséged lett, a tiéd és mindenkié, akinek fontos vagy. Ne higgy annak, amit a szemed előtt lebegtet, fogadd el, hogy végérvényesen vége a múltbéli hangulatoknak, ha iszol, ha nem. Nem kapod vissza többé adományszóró két kezét, most már fojt azokkal, amíg az utolsó szuszt is ki nem szorítja belőled. Ne hagyd neki!