Tehet-e róla valaki, hogy alkoholista, és ha igen, akkor miért nem? És miért hisszük, hogy mégis? Tévhitek, tények kísérletek és tapasztalatok fényében. 

Röviden: nem tehet. Helyesbítve: arról nem, hogy alkoholista, arról viszont igen, ha belenyugszik a betegségébe. Az alkoholizmus ugyanis betegség, amit ma Magyarországon (és nem csak itt) képtelenek vagyunk belátni, vagy ha mégis, és kikiáltjuk magunkat ultraliberális emberbarátnak, a tekintetünkben bizony ott a (társadalmilag jól belénknevelt) megvetés, ha épp a hazatántorgó Józsi bácsi (már ez a példa is! Miért ne lehetne a színpadon akadozó nyelvű színész?) vizeletes nadrágját stíröljük.

Hosszabban pedig: már eleve a genetikus örökség is meghatározó, ez ma már nem vita kérdése a szakemberek között sem. Hogy csak három kísérletet említsek: az egypetéjű ikrek közül jóval nagyobb arányban lesz mindkettő alkoholista, mintha kétpetéjűek. Másfelől: az alkoholista szülői háttérrel rendelkező örökbefogadott gyermekek akkor is hajlamosabbak az alkoholizmusra, ha csak a (józan életű) nevelőszüleiktől kapják a mintákat, és sosem találkoztak a jó öreg szeszkazánnal. Harmadszor pedig -az alkoholista génnek is nevezett- ghrelint kapott vagy egyszerűen csak alkoholistának nevelt generációk leszármazottjaként élő egerek a víz és az alkohol közül az utóbbit választják (na, ugye, már ők is!). Egyszóval a genetikus örökség bizony meghatározó, ami persze nem jelenti azt, hogy csupán azért, mert a családi fényképeken minden felmenőnek borvirágos az orra, azért törvényszerűen én is a pohár fenekére fogok nézegetni.

De: (és ezt nem szabad elfelejteni), az alkoholizmus progresszív betegség, tehát egyre rosszabb lesz. Kezdetben még semmi nincs, az ember boldogan sörözget zugban a középiskolai kirándulásokon, a szakesteken (na jó, itt már nem annyira zugban), koccintgat az esküvőkön, és az égvilágon semmi gondja nincs az alkohollal, mi több, még jobban is bírja, mint a többiek. És hát az vessen az alkoholistákra követ, aki még soha életében nem kortyolt alkoholba. Márpedig az alkoholizmusra hajlamos embereknek ez lenne az egyetlen útja, hogy ne váljon alkoholistává. A betegség ugyanis nem csak úgy felüti a fejét nagy hirtelen, hanem kifejlődik az arra érzékeny emberekben. Kifejlődik szép csendben, alattomban, társadalmi jóváhagyásokkal (hiszen úgyis mindenki végigissza az egyetemi éveit vagy a csajozós időszakait), és szegény alkesz egyszer csak arra ébred, hogy már nyakig benne van abban a pokolban, amiből kikerülni valami elképesztően nehéz feladat.

Gyakori szemrehányás, hogy de hát nem is akar kikerülni. De igen, a legtöbb alkoholista nagyon is le akar szokni, akkor biztosan, amikor már fizikai tünetei vannak vagy amikor látja, hogy mindent tönkretesz maga körül, a megvetést a szemekben. Akar, és ez az egyik legtragikusabb paradoxon: az alkoholizmusnak épp az egyik nagyon fontos tünete az, hogy elhatározza, leszokik, de nem tudja ezt betartani addikciója miatt. A függőségek ugyanis minden esetben kényszerességet is jelentenek, vagyis hogy mindenféle saját tapasztalattal és logikával szembemenve egy adott pillanatban leküzdhetetlen kényszert érez a szer használatára. Hiába tudja, hogy mit fog neki (és másoknak) okozni, hiába tudja, hogy nagy baj lesz belőle, nekiindul, mindenen átgázolva akár, és megszerzi az üveget, maga sem érti, miért.

Szóval: de, az alkoholista le akar szokni. És nem azért iszik, mert egy vadbarom, mert nincs rendben az élete, mert egy primitív, társadalom-legalja. És ha nonfiguratív mintásra pisilte a gatyáját, az se azért van, mert már nem is emberi lény. Az, csak beteg. Aki úgy kezdett neki akár az aznapi ivásának is, hogy le akart szokni és azt gondolta, csak két felest vág be, és istenuccse, utána hazamegy. Mert ahogy Robert Lefever, az alkoholizmus szakértője definiálta: az alkoholista az, aki képtelen arra, hogy megjósolja, mi lesz vele az első pohár után. Lehet, hogy csak még három lesz belőle, lehet, hogy azzá a szánalmas alakká fog válni, akire olyan megvetően tudunk nézni. Kiszámíthatatlan, mert nem ő irányít, hanem az alkohol, ami neki az ura és parancsolója, hisz ezzel az átkozott érzékenységgel született.
Te is az lennél, ha ilyen hajlamok lennének benned fizikailag és mentálisan egyaránt, és te is és te is. Már ha lett volna pár italozás az életedben, amitől ez kifejlődik. És ugyan kinek nem volt?