Az italról való leszokáshoz kell egy mélypont, amikor olyan szinten lealjasulsz, hogy minden jobbnak tűnik, mint ami van: még az is, hogy leteszed a poharat. Addig azonban lehet, hogy többször is azt hiszed: na, ez volt az. Én jó párba belefutottam, és minden alkalommal azt gondoltam, soha többé egy kortyot se. És mindig mélységesen hittem is benne. 

Tanár, és iszik?!
Sosem felejtem el, 2008. november 4-e volt. A mélypont, amiről kiderült, hogy csak én hittem annak. Köztiszteletben álló ember lévén (akkoriban egy középiskolában tanítottam), végképp nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki is tudomást szerezzen az alkoholproblémámról. Hát november 4-én sikerült. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, aki akkor látott. A legnagyobb fájdalom mégsem ez volt: azt kívántam, bár az egész világ értesült volna róla, egyetlen ember kivételével. Mindent megadtam volna (és megadnék ma is) azért, ha a gyerekem előtt rejtve maradt volna. De nem maradt.

Azt hittem, vége, pedig csak két ivás közt voltam
Az a nap a sokadik visszaesésem volt. Tulajdonképp nem is tartom visszaesésnek ezeket a gyalázatokat, hiszen gépszíjas alkoholista vagyok, így egy-egy ivászat között képes voltam hónapokat is kihagyni. Mégis, a november 4 előtti berúgás, mások előtti leszereplés elhitette velem, hogy most aztán vége. Úgy számoltam a napokat, heteket utána, mint aki már józan időszakát tölti. Pedig csak két ivás közt voltam. Az elsőnél baráti társaságban sikerült aljas szintet megütnöm, ami után menetrendszerűen jött a másnapi piával ébredés, beteget jelentés, egész napos vedelés, éjszakai szorongásroham. Pár nap múlva ki is jöttem belőle, de mert egy-két barátom látott illumináltan, rohadtul szégyelltem magam és elhatároztam, hogy mások előtt(!) többé nem iszom, mert már kezd kiderülni, hogy gondjaim vannak a piával.

Apa, feküdj le 
De jött november 4-e és vele egy munkatárs-búcsúztató. A kolléga, aki más, lakóhelyéhez közelebbi iskolában kapott állást, jó barátom is volt egyben. Muszáj volt elmennem, és tudtam, koccintások lesznek, és nekem nem szabad innom. Eleinte még el is hittem, hogy meg tudom majd állni, szövögettem magamban a hazugságokat, gyógyszert vettem be, nem ihatok rá stb. A kollégák páleszt töltöttek, és már csak azt vettem észre, hogy elvettem a magam poharát. Persze utána még jó néhányat. A többiek már rég rántott húsoztak, míg én ételre se bírtam nézni, csak döntöttem magamba a feleseket. Az este csúfos véget ért: én, akin egész az elmúlt baráti találkozós esetig szinte soha nem látszott, hogy ivott, botladozó nyelvvel és térddel indultam haza. Idejében, mert többen szánakozva nézték, ahogy neki-nekimegyek az asztalnak, hülyeségeket beszélek, nyakába borulok boldog-boldogtalannak, dalra és sírásra fakadok, elzúgok minden búcsúölelésnél. És ami ennél is rosszabb volt: a gyerekem még nem aludt, amikor hazaértem. Ébren volt, és csak ennyit mondott szomorúan: Apa, feküdj le. Mondat még így nem bántott, és nem is fog, kettétépett valamit bennem, és ez örökre így is marad.

Orbitális baromságokat csináltam részegen 
Másnap úgy ébredtem fel, hogy apránként derengeni kezdett minden. Leégett a pofámról a bőr, amikor felrémlett, hogy az igazgatót duettbe vonszoltam, a töritanárnak tangólépéseket botorkáltam elő, az iskolatitkárt agyoncsókolgattam. Nem volt mit tenni, be kellett mennem dolgozni. Így, szégyenekkel, leleplezett titkokkal, világossá vált alkoholizmusommal. Bementem. Hazudoztam összevissza, elejtettem néhány utalást a lezuhanó cukorszintemről, táncra perdültem, mintha ez természetemhez tartozna, szóval szépítettem, amit lehet (legalábbis azt hittem, mert mindez egy röhejes ámokfutás volt, amit mindenki átlátott, csak én nem). És akkor úgy éreztem: most már tényleg itt a vég, a mélypont, nincs tovább, ekkora szégyen, a munkatársak előtti leégés már elég pofon kell, hogy legyen, igen, végre abbahagyom az ivást.

Pia nélkül profi voltam
De nem így lett. Mint mondtam, november 4-e volt, és én mélypontnak hittem, ami után minden megváltozik. Büszke voltam rá, hogy nem iszok, látványosan öntögettem magamnak a narancsleveket, mélyen az emberek szemébe néztem, képben voltam minden problémával kapcsolatban, a legprecízebb tanár, a legodaadóbb pedagógus voltam. 6 hétig. És hogy akkor mi történt, azt ma sem tudom megmagyarázni. Minden tökéletesen működött, de marha sokat dolgoztam. Karácsonyi műsorra próbáltam, iskolacikkeket írtam, több órás lelkizős beszélgetéseket bonyolítottam a diákokkal, adminisztráltam, feladatlapokat szerkesztettem ésatöbbi. Magam sem értettem, hogy bírom idővel-energiával, de boldog voltam, lám, pia nélkül milyen odafigyelő, hatékony vagyok, hogy pörgök, hogy szórom a személyiségemben rejlő adományokat, amiket valahogy megkaptam, és amiket továbbítanom lehet és muszáj. Ha eszembe jutott a pia, csak úgy: még mit nem! Hogy kábult legyek, nemtörődöm, ne legyek birtokában képességeimnek? Soha többé!

Valami benyomta a gombot, és már csak a felest láttam
És hogy eztán mindezzel mi lett? Fogalmam sincs róla. Túlterheltem magam, elfáradtam, szétcsúsztam? Nem tudom. A nap úgy telt, mint a többi, tanítottam, szakkört vezettem, kollégákkal beszélgettem, és ez utóbbi alatt többször is felrémlett egy feles vágyképe, de jó is lenne koccintani, meginni. Lövésem sincs, miért, ugyanezekkel a kollégákkal ugyanezen témákról beszéltünk mindig is, pia nélkül, nem tudom, mi nyomta be bennem a gombot. Persze azonmód rendre is intettem magam, megráztam a fejem, soha többé vodka, beszélgettem tovább. 

Már tudtam, hogy el vagyok bukva
Aztán elindultam a gyerekemért az óvodába, és már tudtam, hogy útközben be fogok térni egy üveg vodkáért. Kezdetben küzdöttem a gondolat ellen, mantráztam, énekeltem, még imádságot is mondtam, de titkon, belül már jól tudtam, hogy el vagyok bukva. Így is lett, be is mentem, meg is vettem, még menet közben kitekertem a nyakát, meg is húztam. Mi a fenéért kellett? Ha keresztre feszítenek, se tudom, nem tudtam már akkor se, ámulva néztem magam, hogy már megint mi történik.

A pia direkt hagy néhány kiskaput, hogy elhitesse veled: meg lehet úszni a bajt 
És nemcsak meghúztam az üveget, de el is hittem, hogy csak ma este. Már megint és persze újra ugyanazt. Mintha nem bizonyosodott volna be minden egyes alkalommal, hogy nincs „csak ma este”. Hogy folytatás van, lerészegedés van, másnapi itallal ébredés van. Mert valóban nem bizonyosodott be: akadt ugyanis száz közül egy-két ivászat, amikor tényleg csak aznap, tényleg mértékkel. És épp ez az alkoholizmus ravasz, álnok mézesmadzaga, mert hátha megint ez a kivételes alkalom lesz.

A valódi mélypont csak évekkel később jött el 
Hát -ki hitte volna- nem az lett. Aznap még két (félliteres) üveggel vettem, éjszaka mindkettőt kivégeztem. Aludtam vagy két órát, az ébresztőcsengésre iszonyú fejfájással, gyomorliftezéssel keltem. Azt hazudtam, elfogyott a cigim, és azonmód megcéloztam a kisboltot, mondván, csak egy kétdecis kell, azzal rendbe hozom magam, mehetek is dolgozni. A kétdecisből félliteres lett, majd még egy és még egy, és egy telefon, hogy gyomorrontásom van. Aznap nem mentem be, és másnap se, és azután se. Mindezt december elején, amikor is végletekig meg voltam győződve, hogy előző hónapban engem is megtalált a mélypont, az a bizonyos, ami után egész hátralévő életemben egy kortyot se. Ám az csak évekkel később jött el. Ha nem történik meg, ha nem rúgok be botrányosan két évvel később a lányom születésnapján, és ha nem járok el rendszeresen, kezdetben szinte naponta az Anonim Alkoholistákhoz, nem tudom, mi lenne velem. Illetve igen: nem írnám ezt a posztot, mert vodkamámorban fetrengenék. Már ha egyáltalán élnék még.