Aki józan akar lenni, pokolra kell annak menni? Ki segíthet az alkoholistán? És muszáj teljesen lealjasodni, hogy le akard tenni a poharat? 

A legkeményebb addikciók egyike
Akinek nincs függősége, annak nyilván nem okoz gondot, maximum némi gyászérzést, isten veletek, haveri sörök, ha akár örök életre búcsút kéne intenie a poharazgatásnak. Ám aki alkoholbeteg, annak számára bizony ez a legnehezebb, szinte lehetetlennek tűnő feladat.

Eljutni a legmélyéig
A Jackie nővér című sorozatban az anonim drogosok avatatlan főmentora különös módszerrel indít egyszemélyes (és sikeres) háborút a tudatmódosítók ellen: szegény párákat végtelen mennyiségű, ingyenes cuccal látja el, mondván, amíg le nem bukfencezett a poklok legmélyére, addig nincs esély arra, hogy önszántából a tisztaságra törekedjen. Bármennyire paradox és eléggé el nem ítélhető módja is ez a leszoktatásnak, van benne igazság: a mélypontra való eljutás kulcsfontosságú a leszokás szempontjából.

Valami eltörik az emberben 
Ugyanis az alkoholistán senki más nem segíthet, csak ő maga. Csakis az önszántából hozott elhatározás mentheti meg. És itt, a legalsóbb bugyorban születik meg a kétségbeesett vágy: soha többé! Persze ez egy-egy kegyetlen macskajaj után is időről időre elhangzik, de épp csak annyi ereje van, hogy a következő italozásig kitartson, s aztán abban a pillanatban csont nélkül a feledés kártékony homályába merüljön. A mélypont azonban más: ott valami eltörik az emberben, olyan fájdalommal, hogy a leszokás élet-halál kérdésévé válik: tudja, nincs más lehetőség, mint leszokni, különben mindennek vége lesz. Ez lehet fizikai, de lelki megpróbáltatás is.

Egy életre szóló sérülést okoztam a lányom lelkében 
Nekem ez utóbbi volt: feleségem második gyermekünkkel várandósan hónapok óta kórházban feküdt, míg én az akkor 7 éves lányomra felügyeltem. Gépszíjas alkoholista lévén akkortájt épp józanul, és nem is volt semmi baj 3 hónapig. Ekkor már nagyon fáradt voltam, iszonyú sok teendőt láttam el egyszerre, a munkahelyen is pont akkor pörögtek ezerrel a dolgok, mellette a lányom gondozása, iskolába hurcolások, házi feladatok, kórházlátogatások, ráadásként jött még a szülinapi zsúr szervezése, bevásárlások etc.
A lányom elaludt, én meg, magam sem tudom, miért, elindultam egy üveg vodkáért. Gondoltam, csak egy nap, egyetlen este, egyetlen ellazulás, aztán hajtom tovább megint a mókuskereket. És gondoltam mindezt úgy, hogy akkor már tisztában voltam vele: gépszíjas vagyok, és még sosem fordult elő, hogy másnap ne vodkával indítsam a napot egy esti italozás után. De majd most... Elmentem, megvettem... aztán a következőt és a következőt.
Szerda volt. Csütörtöktől szombatig üvegről üvegre csatlakoztattam magam, közben munkába-kórházba-a lányomért jártam, feltűnés nélkül, mi több, ahogy az mindig is volt vodkahatások alatt: kreatívabb, barátságosabb, egész egyszerűen jobb fej voltam. (Az már más kérdés, hogy mondjuk a szerdai jófejségeimre csütörtökön alig-alig emlékeztem).
Ám eljött a vasárnap és vele együtt a lányom születésnapi zsúrja. Már hajnaltól döntöttem magamba a vodkát, és működtem is vele rendesen: bevásároltam a még hiányzó kellékeket, tortát sütöttem, a játszóházas csajszival leszerveztem mindent, vendégeket fogadtam, szülőkkel jópofiztam, gyerekekkel mókáztam. Aztán egyszer csak elszakadt valami: a részegség olyan hirtelen csapott meg, hogy csak pislogni tudtam. Szó szerint. Ültem, bambán vigyorogtam, és fogalmam sem volt, mi történik körülöttem.
A tortát valaki más vágta fel, a lányom ajándékbontásaihoz más asszisztált, a vendégektől más köszönt el. A kislányom odajött hozzám, a fülembe súgta, hogy „te nem apa vagy”, és elsírta magát. Akkor valahogy összekaptam magam, kifizettem a zsúrt, a játszóházas nőci szánakozó tekintetétől kísérve behajtogattam magam egy taxiba. Hazaérve már úrrá lettem a látható részegségen, de a lányom remegésén nem: akinek akkor én voltam az egyetlen biztonsági pontja, hüppögve-reszketve merült keserves álomba, mert összeomlott körülötte aznap a világ. Másnap elmentem az Anonim Alkoholisták gyűlésére, és azóta, immár több mint 5 éve józan vagyok.

Ahol meghalni nem csak egyszer lehet 
Ám van egy rossz hírem: ez nem az első mélypontom volt. Hittem én már akkor két, hasonlóan gyalázatos esetről is, hogy az az a bizonyos. Az első után taknyos kölyök módjára zokogva hívtam fel az AA-sokat, hogy mondják meg, mikor és hova menjek, mert -újabb bömbölés- úgy tűnik, alkoholista vagyok. Elmentem, lelkesen elkezdtem a programot és persze nem csináltam végig és persze egy félév után jött a második mélypont. Ekkor már bőgés nélkül vonszoltam a seggem a gyűlésre, és kicsit komolyabban vettem a lépéseket, de egy év után ismét abbahagytam, amikor nyeregben éreztem magam. Amely nyeregből viszont a harmadik, és remélhetőleg utolsó mélypont le nem taszított egy óriási tarkóssal.

Neked hány maflásra van szükséged? 
Persze nem mindenki ilyen megátalkodott hülye, mint én, van, akinek egyetlen mélypont is elég, hogy észhez térjen. És sajnos van, akinek élete végéig nem jön el, ők azok, akik flaskával a kezükben dobják fel a talpukat. De hogy lehet-e a legalsóbb bugyrokba bucskázás nélkül kiemelkedni a pokolból? Őszintén szólva: nem tudom. Az évek során rengeteg gyógyult (mondjuk inkább: józan) alkoholistával kerültem kapcsolatba, akik közül egyetlenegy sem úszta meg a gödör alját. Ám ez kb. 4-500 alkoholbeteget jelent, ami ugyan nem kis szám, mégsem reprezentatív minta, hiszen ennél jóval többen vagyunk. Csak abban bízhatok, hogy ahogy az élet más területén, itt is érvényes talán a „más kárán tanulni” lehetősége, és Te nem várod meg, amíg összetörsz, hogy aztán felépíthesd magad, hanem időben lépsz.