vodkaatag

Alkoholista karrierem csúcspontját éltem, amikor úgy döntöttem, hogy átigazolok a drogosok világába, és a marihuána (nem is annyira vad-) hajtásait szopogatom inkább a vodka helyett. Maga a (jó, tudom: hülye) döntés hátterében az akkori barátnőm állt, akinek úgy lógott a joya a szájából, mint a légzőkészülék, rángattam is kifelé, míg fel nem ágaskodott benne az igazságérzet, hogy jóvan, ő „zöldes csajszi”, de én meg mi jogon prédikálok a magam több liter! vodkájával a gyomromban. Ennek igazát azért nem volt nehéz belátni, így nemcsak befogtam a pofám, de bele is toltam a mariskát, hadd lám, mire fel ez a nagy szerelem.

Hát kezdetben nem derült rá fény, az biztos, lévén, hogy amit adott, azt bár ne adta volna. A barátnőm helyre kis gandzsa-bagázsa körében elpöfékelt cigaretták hatására a társaság már nem is tűnt olyan barátságosnak, vonultam ki velük befüstözve a Szigetre, ültünk a metrón, néztem őket és rettegtem mindegyiküktől. Hogy mi a fenét keresek én köztük és mi a jóistent művelek már megint. Az első spanglik telenyomták paramanókkal a világomat, ott vihorásztak a szobámban, az utcán, a tereken, és nem volt szabadulás tőlük.

Valahogy úgy voltam vele, mint a sima cigivel, izmoznom kellett, hogy rászokjak, és gyúrtam is rendesen. Volt persze motiváció bőven: a csajom fellegekig bírt szárnyalni a slukkoktól, akárhány vodka után is én voltam a józanabb, szedegettem össze fesztiválok sátraiból, kricsmik pultjai alól, aluljárók beugróiból. Közben ki-kilengtem vodkás alapállásaimból, beültem közéjük és szívogattam Mariska zöld csöcsét, hátha engem is úgy talál a hajnal, hogy a zebracsíkok mindegyikén a Hülye Járások Minisztériumának legújabb szerzeményeit mutatom be a saját legnagyobb derültségemre.

Ilyen vigasságokban nem volt részem, kaptam helyette hallucinációkat, szorongásokat és halálfélelmeket, csak hogy jó legyen nekem. A mai napig nem tudom, hogy valami más is volt-e az akkor szerzett anyagokban vagy egyszerűen csak az amatőrök megmérettetéseit éltem-e át, mindenesetre soha később olyan durva élményeim nem voltak, mint akkoriban. Volt úgy, hogy kinyílt a tér, amiben pöfékeltünk, és a retró-szocfotelekből báltermi vörös posztós ülőkék lettek, hogy az Oktogonon órákig körbe-körbejártam, nem találván a körútra kivezető mezsgyét vagy hogy a házibuli hátsó szobájában remegtem a matracon, hidegrázással, verejtékezéssel, a „na, most van végem” egyetértő idegrángásában.

Miközben a többiek meg boldog bódulásokban ünnepelték a leszívott slukkokat, tudtam, csak én vagyok ilyen töketlen, ez mindenki másnak bejön. Úgy egy évnyi kínlódás után elraktároztam pár adagot a csajom készletéből, megvártam, míg összecuccol a vonatútra, és ahogy kitette a lábát, nekiálltam sodorgatni, ment a kukába egyik a másik után, de végre sikerült összehoznom egy cigarettának kinéző valamit, amit kis magányomban, végre távol mindenkitől, kifejezetten kísérletképpen el is pattintottam. Akkor jöttem rá, hogy ez volt a baj, az, hogy másokkal próbáltam bekukkantani Mariska szoknyája alá, mert így, tőlük távol nagyon is csodás kilátás nyílt arra a másik világra. Idült vigyorral az arcomon örök és feltétlen hívévé szegődtem a füves álmoknak, s bár először vodkával váltogattam, hamarosan megértettem, hogy nem szabad, két, ellentétes pólusát adják a devianciának, keverve csak alvásba döntenek, nincs sok értelme.

Időközben a szabadúszó létformámba beköszöntött az első igazi munkahely, és hamar megtapasztaltam, hogy nem ildomos péterpál barátommal felfegyverkezve beülni a reggeli értekezletekre. Helyette ott volt a dzsoint, amit egyre ügyesebb ujjakkal tekergettem a cég előtti eldugott kis téren, hogy aztán briliáns ötletekkel, ütős poénokkal és világszeretettel eltelt lélekkel emeljem a mítingek fényét. Eközben persze lassan feltárult előttem a fű minden előnye: a legfontosabb ugye a másnap-nélküliség, de az sem volt hanyagolandó, hogy viszonylag kevésszer csinál hülyét magából az ember bezöldezetten, se alkoholos lehelet, se látványos tántorgás, ez az én szerem!

Le is cseréltem annak rendje-módja szerint, ám míg a vodkát kiművelt gépszíjas alkeszhez méltóan csak időszakosan nyomtam, akkor viszont nagyon, a marihuána már egész más téma volt: eleinte „csak” naponta egyszer-kétszer fogyasztottam, munka előtt és után, hamarosan rögtön a kávéhoz kettőt nyomtam el, és napközben is rájártam, nem is kevésszer.

Az első koppanás akkor jött, amikor nem gondoskodtam utánpótlásról, és a reggel üres füveszsacsival köszöntött rám. Nem sokáig köszöngethetett, mert azonmód vágtattam a kocsmába, hogy Mariska híján Péterpállal randevúzzak, majd, ahogy az lenni szokott, egy hetes masszív ivás után fetrengjek a másnaposságtól csatakos ágyban. Nagy nehezen kikúráltam magam és eltántorogtam a dílerig, betározni az élet- és alkeszmentő finomságból.

Nos, hogy ez hányszor ismétlődött meg, nem tudom, de épp elégszer ahhoz, hogy rájöjjek: ha nincs fű, úgy kétségbeesek, hogy meg sem állok az első kricsmiig. Eltűntek a tiszta napok az életemből, maradt a fű vagy alkohol alapállás. Mindezt persze úgy, hogy nem szenvedtem elvonási tünetektől, amikor kifogytam a zöldből, nem volt semmiféle fizikai, még csak pszichés tünet sem. Egyszerűen kellett, vagy az egyik vagy a másik, többé nem bírtam már józan lenni, mint a régi „szép” időkben, amikor két berúgás között több hétig is emberi formám volt.
Arról nem is szólva, hogy mennyivel keményebb volt számomra az alkohollal való szakítás így, hogy a másik démonnal is küzdeni kellett. Szóval hogy a fűre nem lehet rászokni? Vagy csak ha pszichés tüneteket okoz a hiánya? Egy nagy frászt.