vodkaatag

Az Anonim Alkoholisták összejövetelei egészen másképp zajlanak, mint gondolnád.

Sok alkoholproblémával küzdő ember azért nem ódzkodik az AA-tól, mert téves elképzeléseik vannak arról, hogy milyen is egy-egy ilyen gyűlés, milyen szokásrendszerek jellemzik ezeket az összejöveteleket.

Jaj, meglát valaki!
Először is attól tartanak, hogy összefutnak ott egy ismerőssel. Ez ugyan kivédhető azzal, ha egy nem lakóhelyünkön lévő gyűlést célzunk meg, de akár mondhatnánk azt is, hogy csupán hozzátartozónk problémái miatt nézzük meg magunknak a dolgot – már ha kérdezné valaki. (Ugyanis senki nem firtatja, ki miért toppant be az adott gyűlésre). Azonkívül aki ott van, még ha ismerős is, okkal van ott, méghozzá ugyanabból, mint mi magunk, ráadásul a teljes titoktartás égisze alatt. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem szokott megnyugtatni senkit, amíg nem járt ilyen gyűlésen, addig nem érti meg, hogy valóban anonim és valóban sorsközösség ül ilyenkor össze, maximálisan segítő és önsegítő szándékkal. Az első ilyen gyűlésen való részvétel után pedig már csak mosolyog azon, hogy ilyetén aggályai voltak. Amíg azonban ezt nem tapasztaltad meg, és ez tart vissza az AA-tól, vértezd fel magad egy ottlét-ürüggyel (amit, ismétlem, senki nem fog kérdezni, de tudom, hogy megnyugtató a tudat), és keress egy távolabbi AA-pontot.

Ott ilyen vallásos ürgék vannak
A közismert 12 lépéses módszer 1. lépése még nagyjából mindenkinek rendben van (Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált), ám a 2. lépés már sok mindenkit visszariaszt, attól tartván, hogy istenhit nélkül ő eleve ki van zárva a módszert sikerrel alkalmazók köréből. A 2. lépés ugyanis így hangzik: Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket. Nos, az általam megismert (nem csekély számú) AA-tagnak csak töredéke hisz Istenben. El is mondták, hogy kezdetben fogalmuk sem volt, mit kezdenek majd ezzel a 2. lépéssel, aztán megértették, hogy a „hatalmasabb Erő” valóban csak Erőt jelent: a csoport erejét, az összetartás erejét, azt, hogy „izomból” ezt nem lehet megoldani, és az élet egyéb dolgai is éppúgy működnek: erre mondják azt, hogy „minden a fejben dől el”, „valami átkattant az agyamban” stb. Minden fogyni vágyó, cigarettáról leszokni vagy sportra rászokni vágyó ember tudja, hogy a valódi, végleges elhatározás egyszer csak úgy jön. Erőlködik rajta az ember akár hónapokig, hogy úgy igazán változtatni akarjon, de maga az elhatározás nem a folytonos erőlködés eredménye, hanem egyszer csak úgy elömlik rajtunk. Ateista társaim számára a 2. lépés mindössze azt jelenti, hogy elismeri: egyedül nem megy, kell a csoport együttes ereje és a hit: abban, hogy életünk jóra fordulhat. A többi lépésben emlegetett „saját felfogásunk szerinti Isten” is az ő számukra a csoporterő vagy épp a tudatalatti vagy a természet ereje. Ha tehát ez tart vissza, ne tartson, számtalan nem hívő emberrel fogsz ott találkozni, akik sikeresen csinálják végig a programot, mi több, a hívők sem Isten homlokcsókjától várják a józanodást.

Nem akarok megszólalni egy csomó ember előtt
Nem is kell. Amikor elkezdődik a gyűlés, elhangzik ugyan a kérdés, hogy van-e olyan, aki először jár gyűlésen. Ha nem akarod, erre sem kell felemelni a praclid, hiszen sok olyan tag van, aki azzal a csoporttal épp először van, de amúgy már sokszor járt más csoportoknál. Magam is hol erre, hol arra a gyűlésre vándorlok el, mindig arra, ami épp számomra jó időpontban van (igaz, ez a fővárosban könnyű), a legtávolabbi kerületektől a lakókörzetemig mindenhol megfordulok.
Ha mégis felemelnéd a kezed, a következő fog történni: megkérdik a keresztnevedet (csupán azt!), megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fordulnak feléd, és megkérdik, akarsz-e pár szót mondani. Ha nem, hát nem, megy tovább a gyűlés a maga medrében. Mindig van 2-3 ember, aki egész végig nem szólal meg, teljesen rendben van, nekik most épp az segít, hogy meghallgatják a többieket. 

Félek, hogy mit fognak szólni arra, amit elmondok
Semmit. Ugyanis alapszabály, hogy senki nem reagál a másik által elmondottakra. A delikvens szót kap, mesél arról, amiről akar, ha épp a szomszéd hangoskodásairól panaszkodik, hát arról, most az nyomja a lelkét, meghallgatjuk. Persze legtöbben a múltjukról, a megpróbáltatásaikról, a programban tett előrelépéseikről vagy épp visszaeséseikről beszélnek, de tényleg, bármiről lehet. (Erre szoktuk mondani, hogy ingyen terapeutára is szert tesz az AA-ban az ember, kibeszélhet magából mindent). Amit elmondasz, arra senki nem reagál, maximum úgy, hogy a te sztoridról eszedbe jut a sajátja. Ez szabály, amit mindenki maradék nélkül betart, még ha furcsának is tűnhet, hogy nem szólunk hozzá ahhoz, amit a másik mondott. De nem az, mert így mindenki szabadon mer beszélni bármiről, és ha valami olyan hangzott el, amiről szívesen beszélgetnél a másikkal, hát gyűlés után odamész hozzá, ennyi. Viszont megdöbbentően nagy ereje van annak, hogy belátást nyersz mások pokoljárásaiba. Vagy hasonló lesz a tiédhez vagy még durvább, de egyet meg fogsz érteni belőle: nem vagy egyedül. És ez rendkívül fontos a felépülés szempontjából!

Nő vagyok, ki fognak nézni onnan
A nők leginkább zugivók, hiszen a társadalom egészen más elvárásokkal fordul feléjük (ennek igazságosságát most ne firtassuk), ezért el sem hinnénk, hány nő küzd alkoholproblémákkal. Sokan. A gyűléseken is.

El sem bírom képzelni, hogy szokott ez az egész zajlani
Hát így. Megkérdezzük, van-e új tag és van-e valaki, aki új lépcsőfokot lépett (mondjuk, megkapja az 1 hónapos érmét). A csoport vezetője (szintén ex-alkoholista) olvas valami gondolatébresztőt egy-egy AA-szakirodalomból, majd a jelentkezők elmondják az elmondottakkal kapcsolatos (vagy nem kapcsolatos) meglátásaikat. És ez így megy a gyűlés végéig, szót kér, aki valamit megosztana a többiekkel, akár a macskája betegségét, akár a múlt heti megbotlását (és ha ilyen van, ha valaki mégis megszegte a fogadalmát, és mocskosul berúgott két napja, egyszerűen csak az örömmel fog találkozni, az örömmel, hogy ott van újra, köztünk és küzd tovább. Egyszer egy sárgaföldön fekvő ember zuhant be szó szerint az ajtón, na nem, mert AA-ra akart volna jönni, hanem mert a szomszéd lakásban lakott. Olyan empátiával, „gyere inkább közénk”-szelíd kérlelésekkel (nem térítéssel!) sehol máshol nem találkoztam. Letörölgettük a hányástól, kávét főztünk neki, leporoltuk a ruháját, mindezt azzal a reménytelenséggel a lelkünkben, hogy tudtuk, soha többé nem látjuk.) Miután már elfogytak a mondanivalók, a gyűlést a vezető bezárja egy közös „gyertek vissza!” felkiáltással, majd ki-ki megy útjára vagy leáll beszélgetni ezzel-azzal.

Hogy lesz mentorom?
Az első gyűléseken még nem választ az ember „mentor”-t, aki később a legfontosabb segítő lesz a leszokásnál. Felméred a csoportokat, elmész többféle gyűlésre, többféle csoporthoz is, ha a lakóhelyed ezt lehetővé teszi, majd kiválasztod azokat az embereket, akikkel kapcsolatban a legnagyobb bizalmat érzed (azonos neműt, hogy véletlenül se essünk bele a „segít, tehát ő több nekem barátnál” csapdájába), és megkérded, lenne-e a mentorod. Nyilván tapasztaltabb, régóta tiszta embert érdemes választani, aki a leghatékonyabban tud segíteni – senki nem fogja visszautasítani a mentori szerepet, maximum ajánl valakit maga helyett, ha túl sok mentoráltja van vagy épp nincs abban az élethelyzetben. És hogy miben segít a mentor? Mindenben. Nemcsak abban, ha épp rádjön az ihatnék. A gyűléseken túl is találkozik veled, ha igényled, bármikor és bármeddig meghallgat, segít a lépésekben, egyszóval „pszichológusod” lesz, aki mindig ott van, ahol és amikor szükséged van rá. De ez sem kötelező, vagy választ az ember magának mentort, vagy nem, egymásról nem is tudjuk sokszor, hogy van-e egyáltalán mentora, hisz nem mindig kerül ez szóba. 

Mennyibe kerül mindez?
Semennyibe. Szoktunk ugyan 1-200 Ft-ot beadni, hogy legyen kávé, ropi, ásványvíz, de csak aki akar és tud. Egyébként nyilván teljesen ingyenes az egész.

Semmi olyannal nem fogsz tehát találkozni, ami kínos, ami számodra nehezen vállalható. Csak empátiával, szeretetteljes fogadtatással, ítélkezés-mentességgel és őszinte segítő szándékkal. És hogy ez egy alkoholbeteg életében milyen ritka, azt minden sorstárs tudja. Úgy kell, mint egy falat kenyér, amire igazán csak akkor döbbensz rá, ha egyszer eljössz egy ilyen gyűlésre.

Alkoholista karrierem csúcspontját éltem, amikor úgy döntöttem, hogy átigazolok a drogosok világába, és a marihuána (nem is annyira vad-) hajtásait szopogatom inkább a vodka helyett. Maga a (jó, tudom: hülye) döntés hátterében az akkori barátnőm állt, akinek úgy lógott a joya a szájából, mint a légzőkészülék, rángattam is kifelé, míg fel nem ágaskodott benne az igazságérzet, hogy jóvan, ő „zöldes csajszi”, de én meg mi jogon prédikálok a magam több liter! vodkájával a gyomromban. Ennek igazát azért nem volt nehéz belátni, így nemcsak befogtam a pofám, de bele is toltam a mariskát, hadd lám, mire fel ez a nagy szerelem.

Hát kezdetben nem derült rá fény, az biztos, lévén, hogy amit adott, azt bár ne adta volna. A barátnőm helyre kis gandzsa-bagázsa körében elpöfékelt cigaretták hatására a társaság már nem is tűnt olyan barátságosnak, vonultam ki velük befüstözve a Szigetre, ültünk a metrón, néztem őket és rettegtem mindegyiküktől. Hogy mi a fenét keresek én köztük és mi a jóistent művelek már megint. Az első spanglik telenyomták paramanókkal a világomat, ott vihorásztak a szobámban, az utcán, a tereken, és nem volt szabadulás tőlük.

Valahogy úgy voltam vele, mint a sima cigivel, izmoznom kellett, hogy rászokjak, és gyúrtam is rendesen. Volt persze motiváció bőven: a csajom fellegekig bírt szárnyalni a slukkoktól, akárhány vodka után is én voltam a józanabb, szedegettem össze fesztiválok sátraiból, kricsmik pultjai alól, aluljárók beugróiból. Közben ki-kilengtem vodkás alapállásaimból, beültem közéjük és szívogattam Mariska zöld csöcsét, hátha engem is úgy talál a hajnal, hogy a zebracsíkok mindegyikén a Hülye Járások Minisztériumának legújabb szerzeményeit mutatom be a saját legnagyobb derültségemre.

Ilyen vigasságokban nem volt részem, kaptam helyette hallucinációkat, szorongásokat és halálfélelmeket, csak hogy jó legyen nekem. A mai napig nem tudom, hogy valami más is volt-e az akkor szerzett anyagokban vagy egyszerűen csak az amatőrök megmérettetéseit éltem-e át, mindenesetre soha később olyan durva élményeim nem voltak, mint akkoriban. Volt úgy, hogy kinyílt a tér, amiben pöfékeltünk, és a retró-szocfotelekből báltermi vörös posztós ülőkék lettek, hogy az Oktogonon órákig körbe-körbejártam, nem találván a körútra kivezető mezsgyét vagy hogy a házibuli hátsó szobájában remegtem a matracon, hidegrázással, verejtékezéssel, a „na, most van végem” egyetértő idegrángásában.

Miközben a többiek meg boldog bódulásokban ünnepelték a leszívott slukkokat, tudtam, csak én vagyok ilyen töketlen, ez mindenki másnak bejön. Úgy egy évnyi kínlódás után elraktároztam pár adagot a csajom készletéből, megvártam, míg összecuccol a vonatútra, és ahogy kitette a lábát, nekiálltam sodorgatni, ment a kukába egyik a másik után, de végre sikerült összehoznom egy cigarettának kinéző valamit, amit kis magányomban, végre távol mindenkitől, kifejezetten kísérletképpen el is pattintottam. Akkor jöttem rá, hogy ez volt a baj, az, hogy másokkal próbáltam bekukkantani Mariska szoknyája alá, mert így, tőlük távol nagyon is csodás kilátás nyílt arra a másik világra. Idült vigyorral az arcomon örök és feltétlen hívévé szegődtem a füves álmoknak, s bár először vodkával váltogattam, hamarosan megértettem, hogy nem szabad, két, ellentétes pólusát adják a devianciának, keverve csak alvásba döntenek, nincs sok értelme.

Időközben a szabadúszó létformámba beköszöntött az első igazi munkahely, és hamar megtapasztaltam, hogy nem ildomos péterpál barátommal felfegyverkezve beülni a reggeli értekezletekre. Helyette ott volt a dzsoint, amit egyre ügyesebb ujjakkal tekergettem a cég előtti eldugott kis téren, hogy aztán briliáns ötletekkel, ütős poénokkal és világszeretettel eltelt lélekkel emeljem a mítingek fényét. Eközben persze lassan feltárult előttem a fű minden előnye: a legfontosabb ugye a másnap-nélküliség, de az sem volt hanyagolandó, hogy viszonylag kevésszer csinál hülyét magából az ember bezöldezetten, se alkoholos lehelet, se látványos tántorgás, ez az én szerem!

Le is cseréltem annak rendje-módja szerint, ám míg a vodkát kiművelt gépszíjas alkeszhez méltóan csak időszakosan nyomtam, akkor viszont nagyon, a marihuána már egész más téma volt: eleinte „csak” naponta egyszer-kétszer fogyasztottam, munka előtt és után, hamarosan rögtön a kávéhoz kettőt nyomtam el, és napközben is rájártam, nem is kevésszer.

Az első koppanás akkor jött, amikor nem gondoskodtam utánpótlásról, és a reggel üres füveszsacsival köszöntött rám. Nem sokáig köszöngethetett, mert azonmód vágtattam a kocsmába, hogy Mariska híján Péterpállal randevúzzak, majd, ahogy az lenni szokott, egy hetes masszív ivás után fetrengjek a másnaposságtól csatakos ágyban. Nagy nehezen kikúráltam magam és eltántorogtam a dílerig, betározni az élet- és alkeszmentő finomságból.

Nos, hogy ez hányszor ismétlődött meg, nem tudom, de épp elégszer ahhoz, hogy rájöjjek: ha nincs fű, úgy kétségbeesek, hogy meg sem állok az első kricsmiig. Eltűntek a tiszta napok az életemből, maradt a fű vagy alkohol alapállás. Mindezt persze úgy, hogy nem szenvedtem elvonási tünetektől, amikor kifogytam a zöldből, nem volt semmiféle fizikai, még csak pszichés tünet sem. Egyszerűen kellett, vagy az egyik vagy a másik, többé nem bírtam már józan lenni, mint a régi „szép” időkben, amikor két berúgás között több hétig is emberi formám volt.
Arról nem is szólva, hogy mennyivel keményebb volt számomra az alkohollal való szakítás így, hogy a másik démonnal is küzdeni kellett. Szóval hogy a fűre nem lehet rászokni? Vagy csak ha pszichés tüneteket okoz a hiánya? Egy nagy frászt.