vodkaatag

Fű vagy alkohol? Esetleg mindkettő? Ha a nagy ivászatok után kezdtél bele a tekergetésekbe, van egy rossz hírünk... még mindig alkoholista vagy. 

   Főként a fiatalokra és az értelmiségre jellemző (eléggé el nem ítélhető) attitűd, hogy bulizási szokásaik két válfaja közül -jelesül, hogy a sárga földig isszuk-e magunk vagy jól betépünk- szép lassan elkezdenek az utóbbi felé gravitálódni. Méghozzá azért, mert úgy vélik, hogy a fű kisebbet csap rajtuk a függőségi következmények szöges ostorával, hiszen:

• nincs másnaposság
• szerveik közül csupán a tüdőt rombolja
• nem okoz fizikai függőséget
• nem tesznek tőle olyan dolgokat, amelyek következtében másnap még a saját szemük elé se mernek kerülni
• eltűnik a nagy ivászatok utáni szokásos szorongás
• nincs kutatás az idő végtelen labirintusának egy-egy homályba vesző részlete után

• kevésbé észrevehető, ha az ember be van állva, mintha illuminált állapotban próbálja éppen haptákba vágni magát a főnök előtt

  Egyszóval úgy érzik, mindenféle téren kisebbet sérülnek, ha alkohol helyett mariskával érik el a számukra nélkülözhetetlen módosult tudatállapotot. A fű és az alkohol hatásai olyannyira eltérőek, hogy botorság egyszerre használni őket. A poharazgatás az ember emocionális, míg a gyepezés az intellektuális, spirituális dimenzióit erősíti fel. Így hát egyre inkább belemerülnek a spangli rejtelmeibe, az alkoholizálás kezd elmaradozni, inkább választják a tévé előtti bódult ejtőzést, mint a kocsmák zajos társadalmi életét.

   A fű egyébként is antiszocializál, tehát a nemrég még minden (főleg az ingyenpiával megspékelt) rendezvényről hiányozhatatlan szeszpajti már a telefont se veszi fel, nemhogy velünk csapjon bele az éjszakába. Ám a bezöldült koma mindezt nem bánja, mert pontosan tudja, hogy kis rakétáival kevesebb kárt szenved, és még némi büszkeség is eltölti arra a gondolatra, hogy lám, már mennyi ideje annak, hogy utoljára lerészegedett.

  Csakhogy ez is zsákutca. A mariskának hosszú távon kibontakoznak a hatásai, kezdenek az életkörülmények negatív irányba változni. Anyagilag egyre inkább megterhelők a kis, immár nem is olyan vicces cigik. Adósságok, fel nem adott csekkek, elszalasztott állásinterjúk és egyéb hivatalos teendők kátyújába kerülve a függő kezdi kényelmetlenül érezni magát újonnan szerzett szenvedélyében. Feldereng benne, hogy milyen jó is volt a haverokkal sörözni, pörögni, világmegváltó beszélgetésekben tündökölni – és néha ennek visszaszerzése céljából fel-fel is önt a garatra, amihez persze már jointot szív.

   A kettőt keverni pedig nagyon rossz ötlet, és ez nemegyszer torkollik olyan kontrollvesztésekbe, amelyeket megboldogult "sima" alkesz korában sosem tapasztalt. Menteni akarta magát a szercserével, ám odáig jutott, hogy már két függősége van, amelyeket jobb esetben váltogat, rosszabb esetben egyszerre hódol nekik. Gépszíjas alkoholistaként pedig még nagyobbat vesztett (vagy, hogy stílusosak legyünk: szívott), mert eleddig csupán bizonyos időszakokban volt módosult tudatállapotban, most viszont már naponta elfüstöl egy-két, idővel még több rakétácskát.

   Vannak persze, akik abban a pillanatban, ahogy joyát fognak az egyik kezükbe, a másikkal le is teszik a poharat, és ezentúl csak zöldesként léteznek. Ám így sem oldották meg az alapvető problémát, és ha te is nagy kocsmai dorbézolások után kezdted el mari hónalját szagolgatni, érdemes feltenni magadnak a kérdést: nem lehet, hogy csak szercserét hajtottál végre, és valójában még mindig -ezzel a módszerrel mindenképp- menthetetlenül alkoholista vagy?

Tehet-e róla valaki, hogy alkoholista, és ha igen, akkor miért nem? És miért hisszük, hogy mégis? Tévhitek, tények kísérletek és tapasztalatok fényében. 

Röviden: nem tehet. Helyesbítve: arról nem, hogy alkoholista, arról viszont igen, ha belenyugszik a betegségébe. Az alkoholizmus ugyanis betegség, amit ma Magyarországon (és nem csak itt) képtelenek vagyunk belátni, vagy ha mégis, és kikiáltjuk magunkat ultraliberális emberbarátnak, a tekintetünkben bizony ott a (társadalmilag jól belénknevelt) megvetés, ha épp a hazatántorgó Józsi bácsi (már ez a példa is! Miért ne lehetne a színpadon akadozó nyelvű színész?) vizeletes nadrágját stíröljük.

Hosszabban pedig: már eleve a genetikus örökség is meghatározó, ez ma már nem vita kérdése a szakemberek között sem. Hogy csak három kísérletet említsek: az egypetéjű ikrek közül jóval nagyobb arányban lesz mindkettő alkoholista, mintha kétpetéjűek. Másfelől: az alkoholista szülői háttérrel rendelkező örökbefogadott gyermekek akkor is hajlamosabbak az alkoholizmusra, ha csak a (józan életű) nevelőszüleiktől kapják a mintákat, és sosem találkoztak a jó öreg szeszkazánnal. Harmadszor pedig -az alkoholista génnek is nevezett- ghrelint kapott vagy egyszerűen csak alkoholistának nevelt generációk leszármazottjaként élő egerek a víz és az alkohol közül az utóbbit választják (na, ugye, már ők is!). Egyszóval a genetikus örökség bizony meghatározó, ami persze nem jelenti azt, hogy csupán azért, mert a családi fényképeken minden felmenőnek borvirágos az orra, azért törvényszerűen én is a pohár fenekére fogok nézegetni.

De: (és ezt nem szabad elfelejteni), az alkoholizmus progresszív betegség, tehát egyre rosszabb lesz. Kezdetben még semmi nincs, az ember boldogan sörözget zugban a középiskolai kirándulásokon, a szakesteken (na jó, itt már nem annyira zugban), koccintgat az esküvőkön, és az égvilágon semmi gondja nincs az alkohollal, mi több, még jobban is bírja, mint a többiek. És hát az vessen az alkoholistákra követ, aki még soha életében nem kortyolt alkoholba. Márpedig az alkoholizmusra hajlamos embereknek ez lenne az egyetlen útja, hogy ne váljon alkoholistává. A betegség ugyanis nem csak úgy felüti a fejét nagy hirtelen, hanem kifejlődik az arra érzékeny emberekben. Kifejlődik szép csendben, alattomban, társadalmi jóváhagyásokkal (hiszen úgyis mindenki végigissza az egyetemi éveit vagy a csajozós időszakait), és szegény alkesz egyszer csak arra ébred, hogy már nyakig benne van abban a pokolban, amiből kikerülni valami elképesztően nehéz feladat.

Gyakori szemrehányás, hogy de hát nem is akar kikerülni. De igen, a legtöbb alkoholista nagyon is le akar szokni, akkor biztosan, amikor már fizikai tünetei vannak vagy amikor látja, hogy mindent tönkretesz maga körül, a megvetést a szemekben. Akar, és ez az egyik legtragikusabb paradoxon: az alkoholizmusnak épp az egyik nagyon fontos tünete az, hogy elhatározza, leszokik, de nem tudja ezt betartani addikciója miatt. A függőségek ugyanis minden esetben kényszerességet is jelentenek, vagyis hogy mindenféle saját tapasztalattal és logikával szembemenve egy adott pillanatban leküzdhetetlen kényszert érez a szer használatára. Hiába tudja, hogy mit fog neki (és másoknak) okozni, hiába tudja, hogy nagy baj lesz belőle, nekiindul, mindenen átgázolva akár, és megszerzi az üveget, maga sem érti, miért.

Szóval: de, az alkoholista le akar szokni. És nem azért iszik, mert egy vadbarom, mert nincs rendben az élete, mert egy primitív, társadalom-legalja. És ha nonfiguratív mintásra pisilte a gatyáját, az se azért van, mert már nem is emberi lény. Az, csak beteg. Aki úgy kezdett neki akár az aznapi ivásának is, hogy le akart szokni és azt gondolta, csak két felest vág be, és istenuccse, utána hazamegy. Mert ahogy Robert Lefever, az alkoholizmus szakértője definiálta: az alkoholista az, aki képtelen arra, hogy megjósolja, mi lesz vele az első pohár után. Lehet, hogy csak még három lesz belőle, lehet, hogy azzá a szánalmas alakká fog válni, akire olyan megvetően tudunk nézni. Kiszámíthatatlan, mert nem ő irányít, hanem az alkohol, ami neki az ura és parancsolója, hisz ezzel az átkozott érzékenységgel született.
Te is az lennél, ha ilyen hajlamok lennének benned fizikailag és mentálisan egyaránt, és te is és te is. Már ha lett volna pár italozás az életedben, amitől ez kifejlődik. És ugyan kinek nem volt?

   Sokan azt gondolják, hogy az alkoholizmus kórképe csak akkor áll fenn, ha minden egyes este legurul pár sör vagy ne adj isten, minden reggel egy-egy felessel kezdődik. Hát nem. Létezik az alkoholizmusnak egy olyan variánsa, amely nem jár együtt a rendszeres, naponkénti alkoholfogyasztással. Úgy hívják, hogy „gépszíjas alkoholizmus”, és az elnevezésben minden benne van.
   A gépszíj ugyanis fogja magát és elkapja a delikvenst. Azt a szegény, tehetetlen áldozatot, aki amúgy sosem szokott a pohár fenekére nézni. Mert hogy nem mer. Mivel feltehetőleg jól ismeri magát, és tudja, hogy egyetlen koccintás nála elindítja a lavinát.
   A gépszíjas alkoholista ugyanis ilyen: ritkán iszik, de akkor istenesen. Ahogy megérzi az alkohol ízét, nincs megállás: újabb és újabb poharak kellenek, egészen addig, amikor már nem bír gondolkodni (és mit teszünk, amikor nem bírunk gondolkodni? Természetesen: iszunk).
   Tegyük fel, pénteken van egy ilyen, poharakkal teli este. Az egészséges ember szombaton rémes macskajajjal ébred, utánakeres a guglin, hogy ez mivel enyhíthető, és tömi magába a multivitamint, szőlőcukrot, kovászos uborkák üvegének mélyén kotorász, anyjának-feleségének kiadja az ukászt korhelyleves főzésére, netán még egy gyógysör is befigyel, de ennyi.
   A gépszíjas alkoholista viszont felébred, macskajajong, amit rögtön enyhít is egy felessel. Aztán eszébe jut a mondás, miszerint „kerüld a másnaposságot: maradj részeg”, belátja ennek bölcs igazságát és eleget is tesz neki. Szóval a pénteki ivászatból szombati, vasárnapi lesz, és ha szerencsés, és van munkája, méghozzá olyan, ahol nem kultiválják a tántorogva tartott prezentációkat, akkor talán hétfőre kijön belőle. Rosszabb esetben beteget jelent. Még rosszabb esetben bemegy, dolgozik (nem egyszer jobban, mint józanul, és ez az egyik legfőbb veszély, amiről írunk még), és kedden megpróbálja eggyel kevesebb felessel indítani a napot. Vagy sikerül, vagy nem, mondhatnám, hogy az alkoholista jellemén múlik, de sajnos nem: a szerencsén. Akár 8-10 nap is eltelhet ilyen „csak a másnaposság miatt iszok” felkiáltású történetekkel, amelyek persze csúfos végekbe torkollnak. És egyébként nem törvényszerűen: a gépszíjas alkoholizmus legtöbbször észrevétlen marad, 4-5 részegen végigvitt munkanap nem tűnik fel-ki, ha a delikvens elég ügyes. (Márpedig az, mert az alkoholisták bizonyos szempontból nagyon is egyedülálló, különleges emberek, erről is írunk még.)
   De legyen bármi és bármikor a vége, ha eljön, a gépszíjas alkoholista fellélegezhet: ennyi volt. Ha nem lesz újabb koccintásos alkalom, ő védve van. Nem iszik sem holnap, sem holnapután. Mert tudja, tud józan lenni hónapokig, akár évekig. És sokan, akik nem jártak ennek utána, megkönnyebbülten sóhajtanak fel: én nem vagyok alkoholista, mert nem iszom mindennap. Pedig igen, alkoholista vagy, csak épp gépszíjas. És ez bizonyos szempontból rosszabb, mint a normál alkoholizmus (majd ezt is megírjuk, hogy miért).
  És hogy honnan tudhatod, gépszíjas vagy-e? Ha a következő megállapítások közül csak 1 is igaz rád, érdemes elgondolkodni...

1. A másnaposságot mindig újabb alkoholadaggal orvoslom

2. Vannak „fehér foltok”, nem mindig emlékszem, mit tettem vagy mondtam

3. Ha egy pohárral iszom, újabb adagra vágyok

4. Ha italozás van, több napig is eltart, míg újra józan leszek

5. Sokszor vagyok úgy részeg, hogy az nem tűnik fel senkinek

   Reméljük, mind az öt jellemzőre nem-mel feleltél. Ha mégsem, akkor bizony: alkoholista, tehát beteg vagy. Az már fél siker, ha belátod vagy ha hozzátartozódban felismered. A másik fele ugyan nehezebb, és gépszíjasoknál fokozottan az, de legalább lehetséges. Igen, gyógyítható, elmondjuk majd, hogyan.